Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Kovács Gábor: Az „inspiráló hatás"
tényt ismét csak a liberalizmus elmarasztalására használja fel.120 Ezzel szemben Bibó a történtekben az európai nemzeti fejlődés természetes dinamikáját látta: szerinte a történeti Magyarország dezintegrációja végső soron elkerülhetetlen volt. Az már más kérdés - mondja Bibó hogy ha a felosztásnál betartották volna az önrendelkezési elvet, akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a térség kisnemzeti hisztériáinak, és meg lehetett volna kímélni az itt élő népeket a rossz békeszerződés következményeként rájuk szabaduló szenvedésektől. A Kisebbségben legtöbb vitát kavart mélymagyar-hígmagyar fogalompárjának értelmezési tartományát a rázúduló kritikák hatására Németh László leszűkítette. Mindenekelőtt lazította azt a kapcsolatot, mely ezeket összekötötte az asszimiláció kérdésével.121 A bírálatokat kivédendő nyomatékosan hangsúlyozta: a mélymagyarság hasonlat, nem pedig társadalomtudományi szakkifejezés. A mélymagyar-hígmagyar ellentétpárral mindenekelőtt a magyar történelem folyamatosság-hiányait akarta érzékeltetni. Ami ebben az önátértékelésben a leglényegesebb: a mélymagyarságot egyre inkább kelet-európai helyzettudatként értelmezte. Ezzel egyidejűleg pedig új szövegkörnyezetbe került a bennszülött lét és a belső gyarmatosítás teóriája is. Jó példája ennek a Második szárszói beszéd, melynek a kiindulópontja ugyancsak e belső gyarmatosítás volt, de a végkövetkeztetése már az értelmiségi társadalom harmadikutas utópiája.122 A háború utáni évek 1945 Németh László életében is határkő volt. Az őt ért támadások elől Hódmezővásárhelyen keresett menedéket. A kényszerűségből erényt kovácsolt - saját szavait használva -, a gályapadot laboratóriummá változtatta. A vásárhelyi tanárkodást lehetőségként fogta föl, alkalmat arra, hogy kiélje a benne rejtőzködő pedagógiai szenvedélyt. Pedagógiai kísérletei nyomán ismét csak jelentős művek születtek. Az ötvenes éveket a műfordításba menekülve élte át. 1956-ban úgy érezte, hogy ismét eljött az ő ideje. 1956. október 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban Galilei című drámáját, amely a gondolkodó és hatalom viszonyáról szólt. A forradalom alatt lázas tevékenységbe fogott: ismét részt vett a politikában, úgy érezte, hogy elérhető közelségbe került az a minőségszocializmus, amelynek tételeit oly nagy hévvel népszerűsítette a Tanú lapjain. 1956-os újságcikkeiben és Bibónak ugyancsak ebben az időszakban született írásaiban számos párhuzam jelzi gondolatviláguk kapcsolódási pontjait.123 Ezeket majd a Bibó 1956-os írásait tárgyaló fejezetben részletesen is áttekintjük. 1956 után Németh László Sajkódon húzódott meg. Úgy látta, hogy az adott helyzetben a nemzet túlélése a legfontosabb, akár kényszerű kompromisszumok árán is. A Kádár-rendszerben felemás helyzetben volt, mert egyfelől folytathatta irodalmi életművét, másfelől azonban gondolkodói-ideológusi énjét nem engedték kibontakozni: A minőség forradalmának esszéit 1989 előtt nem lehetett újra kiadni. A hatvanas évek szabadabb légköre bizakodással töltötte el: emelkedő nemzetnek látta a magyart, mert úgy hitte, hogy az emberhez méltó életet lehetővé tevő műveltség terjedését hosszú távon semmiféle politikai rendszer nem tudja megakadályozni. Élete végén aztán ez az optimizmus alábbhagyott; idegenkedve figyelte a fogyasztói társadalom kialakulására vonatkozó első jeleket. Mindenesetre ebben az időszakban ismét élénken foglalkoztatták történetfilozófiai jellegű problémák: sokat töprengett a kialakulófélben levő világcivilizáció természetéről.124 Bibó Istvánnal 1945 után kialakuló barátsága, mely az 1946M9-es második Válasz idején szellemi közösség is volt, élő maradt egészen 1971-es haláláig: ezt levelezésük és személyes találkozásaik ténye egyformán bizonyítja. 107
