Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
igaza, mely őt detroniznlja a magaslatról, hava előző századak állították, s helyébe az Aviatikust, a Boxbajnokot, vagi/ legföljebb még a néger táncosnőt helyezi". Azóta az oly sokszor megidézett, s a tömegkultúra jelképeként szereplő bokszbajnok szinte visszakívánt hőssé változott, mert a tömegnek már rá sincs szüksége, a tömeg már minden kultúráról lemondott, önmagát tette meg érdeklődése tárgyává, s immáron nézni is önmagát kívánja minden lehetséges eszközben, a racionalitás igézete alatt. Annak a racionalitásnak az igézete alatt, amelynek kiindulópontjáról, módszertanáról s számos eredményéről én sem tudok lemondani. Ennek következtében a kultúra, a hagyományos kultúra, amelyikben még én is felnőttem, megszűnt a társadalmat összefogó erő lenni, valami más lépett a helyébe, hogy mi, azt kellene valamikor tisztázni... Miután regényedet elolvasva a magam életének terein kezdtem tűnődni, elővettem a rendszerváltásról írott háromkötetes Naplódat, Iván: a nyolcvankilences esztendő - a kilencvenes esztendő - a kilencvenegyes esztendő hónapjai, eseményei elevenedtek meg előttem újra. Mindnyájan éreztük, hogy történelmi események sodrásában élünk, Te rögzítetted ezeket az eseményeket, s megnevezted a bennük megmutatkozó történéseket. Most, hogy tizenvalahány esztendő után újraolvastam az akkor először kéziratban olvasott fejezeteket (Te még tartottad-tartod magadat a klasszikus mintához: kézzel írod a szöveget, aztán gépelteted, a levonaton pedig pirossal írod be az első változatban nem szereplő mondatokat), nem az lepett meg, hogy megérezted azoknak az éveknek a súlyát, ez akkor természetszerűen benne volt a levegőben, nem is az, hogy a nyolcvankilences váltással immáron nálunk is elodázhatatlan civilizációs váltásra felhívtad a figyelmet, hanem az, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal rögzítetted az újonnan megnyíló térben a maszkok - velük együtt pedig a szerepjátékok - eluralkodását. Már a nyolcvankilences „nagy fejezetben" találhatók erre való utalások, a kilencvenegyes esztendőt pedig már annak a rögzítésével indítottad, hogy ez a korszak legalább három nemzedéket temetett maga alá: „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat! Elég kevesen vannak (ugye, ahogy körülnézünk), akik kíváncsivá tesznek arra, hogy mi lehet még a szerepeik, a maszkjaik alatt" - írtad. Aztán jöttek a maszkok és a szerepjátékok évei. („Festett maszkok. Mosoly-mázak / letapossák, aki lázad" - pár esztendővel később Buda Ferenc így rögzítette a huszadik század léttapasztalatát.) Mindezt így éltem meg én is, így élte meg más is, ha máshogy látta az eseményeket, mint te vagy én, akkor más maszkokat és más szerepeket látott. Ami mégis döbbenetes az egészben, az az, hogy nem volt senki, a közéletnek, ennek a hatalmas szellemi-társadalmi mozgásnak, sodródásnak egyetlen szereplője sem, aki a maga érdekein túlnézve, a magával hozott társadalmi helyzetből és előítélet-rendszerből kilépve az egész folyamat fölé tudott volna emelkedni. Erről egyszer mélyen és őszintén kell majd beszélni. S arról is, hogy mi történt itt az elmúlt tizenvalahány esztendőben (pontos éveket azért nem írok, mert a folyamatok kezdőpontjait szinte lehetetlen megjelölni). Újraolvasva a három kötetet, nem nehéz észrevenni, hogy a történések-mozgások leírásakor mind a három köteten végighúzódik egyfajta kettősség. Egyrészt, jóformán havonta rögzítetted, hogy mi történt, főképpen a politika színterén, s azt is, hogy mi nem történt a válságot kiváltó kisebb válságok területén. A nyolcvankilences esztendő „kitartott labilitásáról", arról a helyzetről, amelyikben még semmi nem dőlt el, amikor 9
