Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Fekete J. József: Dulce et utile (Radics Viktória: Danilo Kis. Pályarajz és breviárium)

kötődése mellett hontalan disszidensé lett. Költőként kasztrálta az Ady-versekkel való szembesülése, prózájában a halálgyár hullaégetőjének füstjében szertefoszlott édesapa, Eduard Kis nyomába eredt, de csupán saját kutatásainak illúzióját, vágyott apa-képét és apa-szorongását lelte meg és ezek alapján, amihez professzionális írói tudatossága egyedül (ön)ironikus és parodiszhkus viszonyulást engedélyezett. Danilo Kis versekkel indult írói pályáján, és halála előtt is egy nagyszabású, lendületes és kegyetlen iróniájú poémán dolgozott - költői szenvedélyét kiábrándító felismerése azonban az Ady-versekkel való találkozása volt. Úgy érezte, a költő-előd már megírta minden érzését, lelkének minden rezdülését, emiatt megrettent, hogy ő már csak fűzfapoétaként lépkedhet nyomában, így inkább Kis lefordított kilencvenkilenc Ady-verset, és a prózájában maradt meg lírikusnak. S ki tudja, nem ez a reveláció hagyott-e tartós nyomot írói felismerésében, hogy az előtte született dokumentumokban szinte mindent megírtak már, ezért az író műfaja egyedül csak a szüntelen palimpszeszt lehet? Az apa füstbe vesző nyomát, és ezzel egyetemben a történelem egy sötét foltját experimentális regényben (Manzárd), múltidéző regényében (44. Zsoltár), majd időregényében (Kert, hamu) követte, s ugyanúgy nem lelte, mint a Korai bánatban, miközben „kidolgozott olyan, a műveiben majd tovább élő, a szubjektivizmust nyesegető retorikai fogásokat, mint a lajstrom, jegyzék, névsor, kérdés-felelet, és olyan distancírozó irodalmi eljárásokat, mint az idézés, a dokumentaritás (valódi és pszeudo-dokumentumok beemelése), a pastiche, a palimpszeszt, a metatextualitás és az intertextualitás, az ironikus lirizmus, az eruditív allúziókkal élő alexandrizmus", a nyelvi pompa helyett a nyelvi intenzitásra törekedett. A vallomásosságtól, a szubjektivitástól, az emlékezéstől, az egyes szám első személyű megszólítástól való szabadulás útján a Fövenyóra indította el. Joyce valami módon mestere volt, tőle tanulta a parodikus szemléletet és a szeszélyes nyelvi játékok kedvelését, ugyanakkor stílusa elveti a joyce-i bőbeszédűséget és az asszociatív spontaneitást. Az írás, mint az olvasottak értelmezése és kommentárja, a borgesi típusú antimimetikus, idézetekkel operáló, a dokumentumokat montírozó írói módszer lett végleges megszállottsága, és ez a módszer hozta világra a méltán világhírű Borisz Davidoincs síremlékét, majd a történelmi színtérről a metafizika birodalmába, a halál és a szerelem oszlopcsarnokába átvezető Holtak enciklopédiáját, amit a monográfus a világirodalom egyik legjobb, szinte meghaladhatatlaxr elbeszélésének tart. Kis egyébként a világirodalom véráramába bekapcsolódó szerzőnek tartotta magát, ezért vallotta magát utolsó jugoszláv írónak: nem szerbnek, nem montenegróinak, vagy netán magyarnak vagy zsidónak, ugyanis tudatosan és belső késztetésből egyaránt menekült attól, hogy bárki is kisebbségi írónak tekintse. Ha már származásában európai egzotikum volt, nem szerette volna, ha bárki is a kisebbség egzotikumát kereste volna írásaiban. Ennek érdekében - hiszen Kisben hatványozottan működött az elméleti öntudat, saját művészetének konceptualizálása, módszeres megalapozása - lépett nála az énközpontú, emlékező próza helyébe a listázó, leltározó módszer, ami fókuszba vonja azt, ami van, és ezáltal egyben megrajzolja a körülötte lévő hiányt is. „Totalitás hiányában a jelenkori író fragmentumokra van utalva - írja erről Radics Viktória -, ezekben kell felfedeznie a teljességet, segítenie a magasabb törvényeket."2

A monográfia legszebb oldalainak egyike, amelyen Kis kétarcúságát, az írói professzionalitásra esküvő szerzőt és a bohém életvitelű embert láttatja egyben az élet legyek-e vagy mű dilemmájának kérdés-fókuszában: „A bohém ellenben nem köt kompromisszumot, következetes a pokolhoz, ami számára, aki a költészet híve, az élet. Hedonista és aszkéta egyszerre, makacsul kitart a költészet mint vallás és az élet ölelése mellett egyszerre, istentelenül és hontalanul, lázadón és csüggedőn. A világ azonban a racionális hedoniz- mus, azaz a pokol beszüntetése felé vette az irányt - a bohémnek ez csak az igazi pokol -, a költő többé nem kiválasztott, s az »elátkozott költő« mítosza is kihalt. A bohemia ma egzotikum és egy háborúkkal, forradalmakkal kijózanított kor múzeuma - merő anakronizmus. A bohém tulajdonképpen nemcsak a szellemből és a költészetből és a társadalomból száműzetett, hanem magából a bohémiából is. A kávéházi asztal többé nem helyettesítheti a kabinetet és a könyvtárat, a költő hiába sóvárog közönségre és az utca ölelésére - intellektuell kell válnia. A költészetvallás kimerült, a bohémiának leáldozott, a költő mítosza szertefoszlott."

A jugoszláv irodalomnak nagy szerencséje, hogy 1948-ban a keleti blokk államaival szemben felszabadult a sztálinista és zsdanovista irodalomszemlélet alól, az építést, az újjáépítést és az elkötelezettséget szorgalmazó szocialista realizmust bár részben kiütötték a nyeregből a korábban dekadensnek minősített nyugati művek, 1952-től, a ljubljanai írókongresszustól pedig nyitott volt az út a világirodalom, a nyugati képzőművészet és a film előtt - Danilo Kis a belgrádi komparatisztikai szak első diplomásaként szerzett világirodalmi ismereteit etalonként állította a magafajta kozmopolita író elé, noha a szerb irodalomkritika reflexeiben Kis jelentkezése előtt, után és még ma is tovább él a törzsökös népi-nemzeti jellegű, istenadta tehetségek munkái iránti nosztalgia. Az Európára nyíló kapuk azonban lényegében puszta lehetőséget jelentettek csupán: az érvényesüléshez más, a pártfunkcionárius irodalomkritikusok által felállított értékrendhez való alkalmazkodás hordozta itt is a kanonizálás esélyét, a jugoszláv különutasság, az önigazga102