Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Lovász Andrea: Hogyan csábítsuk el a gyerekolvasót? (Darvasi László: Trapiti)

retni lehet, és kicsit izgulni azért, hogy megtalálja a szüleit, de igazán tudható, hogy semmi tétje az eseményeknek, és az a gonosz, aki fakanállal (sic!) akar varázsolni - nos az inkább nevetséges, mintsem izgalmas. Szelídített mesevilág a Trnyitié, és ettől súlytalanná is lesz. A szereplők nem eléggé erősek ahhoz, hogy valódi, hús-vér hősöknek lássuk őket, annak ellenére, hogy a meseírás klasszikus szabályait követve állandósult jelzőkkel vannak ellátva, és fellelhető valamennyi hőstípus: Ühürn bácsi, az okos, Kázmér úr, a tudós, Virág Viola, a naiva, Bánatos Olivér, a művész stb. A világbajnok tökfőzeléket készítő Holle mamától kezdve a valamikori Müller cirkuszigazgatóból lett Boleszláv főfelügyelőig (ők ketten természetesen sok-sok külön töltött, reménytelen év után újra találkoznak) igen széles palettán sorakoznak a szereplők, de egyikük sem annyira karakteres, hogy a regény főszereplője lehetne. Trapiti leginkább furcsa kis manó, közben persze gyerek is, de ő többnyire passzív szemlélője a róla szóló történeteknek (barátai az ő kilétét igyekeznek kinyomozni), a rossz Kukta Gerozán meg csak keverget a fakanalával (végső célja, hogy mindenkit belekeverjen a Mindent Felejtő Mesébe, ahol élni, de meghalni sem lehet) átvitt értelemben is, hiszen legfőképpen ő „kavarja" a történetet. (A tükörbe zárt jó Kukta Gerozán és a rossz Kukta Gerozán - akik ketten vannak, de/és egy és ugyanazon személy - párbeszédére")!, a többszörös személyiség képszerűen konkrét ábrázolásáról pszichológiai traktátusokat lehetne írni; és a Hogyan lehetnek ketten?, Hogy került a jó a tükörbe?, Ki zárta be? kérdésfelvetésekkel a történet folytatására/előzményeire is kiváncsi lehet az olvasó.)

A Nagy Tiikfőzelékliiíború alcím ezzel szemben olyan elvárásokat generál az olvasóban, amelyek mindenképpen esszenciális heroikusságot feltételeznek. Ehhez képest - szó szerint és átvitt értelemben is - vérszegény történet bontakozik ki. Nem baj, hogy nem a világ megváltása a tét, meg hogy nem csorog lépten-nyomon a vér stb., és az sem róható fel a szerzőnek, hogy megpróbált a jól bevált receptektől különböző, „szelíd", ám mégis izgalmas történetet kitalálni. A regényt valóban izgalmassá teszi a Trapiti kilétének felfedésére irányuló nyomozás, a rossz Kukta Gerozán ármánykodásai és a jelenbeli, valamint a múltbeli események nyomon követése, kombinálása; de az alcímben beígértekből semmi sem valósul meg: még csak nem is az egri hősökhöz hasonló tökfőzelékkel való háborúskodásról van szó a regényben (hanem csak egy tökfőzelék mellett tett esküről), és az igazi csatajelenetek is elmaradnak (hacsak a Minyon kapitány kajadobálását nem tekintjük annak). A szelídített kalandok és események szerepeltetésének természetesen lehet megfelelő indoklása (vö. az éppen aktuális „sikeres gyerekkönyv"-trenddel való szembehelyezkedés, a fölösleges, önmagáért lévő erőszak lélekromboló hatásának felismerése stb.), de a tétnélküliségnek, az egzisztenciális érintettség, az azonosulás lehetetlenségének veszélye elméletileg és pszichológiailag mindenképpen védhetőbb. Egyrészt a mesének ugyanis, mint műfajnak és mint világnak egyaránt meghatározó karakterisztikuma az ideális (valóságunk ellenképeként tételezett), rendezett világként való létezése, ennek pedig feltétele a határozott, könnyen felismerhető etikai elvrendszer: legyenek benne nagyon jók és nagyon gonoszok, akikhez igazodni lehet; egyáltalán legyen egy főhős, akiért valóban lehet izgulni, mert valóban veszélyben van, valóban próbatételeket kell kiállnia, valóban megmérettetik. Továbbá legyen egyértelmű a mese végi igazságszolgáltatás (a gonosz - legalább adott mese erejéig - véglegesen és visszavonhatatlanul semmisüljön meg). De miféle rend az, ahol a gonoszt csak úgy hagyják megszökni, és a büntetést megússza egy kis minyondobálással? Persze, jogos, mert a regény jelenkori szereplőivel végül is semmi rosszat nem tesz, a múltban elkövetett, meg másokkal elkövetett gonoszságokért amúgy egyetlen mese sem szokott büntetni. Másrészt a gyereknek még sokkal inkább szüksége van a mesék által nyújtott (erkölcsi elégtétel és megoldás által meghatározott) biztonságérzetre és rendre, így a szándékoltan gyerekirodalmi művek esetében a jól bevált sémák, toposzok alkalmazása nem az uniformizálódást és sablonosságot jelenti, hanem a gyermeki/mesei világrend felismerését jelzi. A gyerekek számára az ismétlés nem az eredetiség hiányát, hanem rendet és biztonságot jelent. Azaz az archetipikus motívumok (vö. keresés, utazás, az elveszett aranykor motívuma stb.) újbóli és újbóli jelenléte adott gyermekirodalmi művekben nem kerülendő, hanem kötelező, hiszen ezek gyökerei kultúránk gyökerei is egyben; így a felnőtt (gyerek)író közvetítő szerepben is fellép: a gyerek számára összefüggést teremt a már ismert (mitikus, archetipikus) formák és a jelen kultúrája között. A gyerek - paradox módon - éppen a mesékből érti meg, hogy milyen valójában a világ, és hogyan kell viselkednie benne, és ez a mesékből megtanulható bölcsesség értelemszerűen nem szövegszintű.

A gyermeki konkrét gondolkodásmód imitációjaként értelmezhető az, hogy a szerző saját maga reflektál a történtekre, elmagyarázza, megmondja, hogy mit is olvasunk, és hogy hogyan is kell azt olvasni: „fölöttébb rejtélyes dolog", „titokzatos" Trapiti amnéziája; rögtön az elején „titokzatos látogatás [történik] titokzatos eredménnyel"; a nyomozó Kázmér úr „nyugtalanító" fölfedezéseket tesz; „különös" párbeszéd zajlik a virágüzletben; „iszonyatos szörnyűség" készülődik, míg végre megindul a

91