Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Kárpáti János: A „harmadik” mester: Szőllősy András
nem egy általános Kodály-kép megrajzolására törekedett, hanem arra tett kísérletet, hogy a Pauler Akos-féle filozófiai logika, a Jung- és Freud-féle pszichológia, a Max Weber- és Lévy-Bruhl-féle szociológia, valamint a Mersmann-féle zeneesztétika legújabb eredményeit egyesítse a zenei analitikában.1 Szőllősy egyetemi éveinek krónikáját egy későbbi vallomása jól egészíti ki. „...Hozzá kell tennem még valamit, ami a Kodállyal való kapcsolatomat nagyon elmélyítette - mondta 1984-ben egy, a Vigíliában közölt beszélgetésben Váczi Tamásnak. - A sors különös útjai folytán úgy adódott, hogy egyetemi tanulmányaimat Eötvös kollégistaként végeztem. Kodály is Eötvös kollégista volt. Francia példára, az Ecole Normale Supérieure mintájára alapította Eötvös Loránd. Az ott töltött öt év nemcsak az akkori kollégistákkal alakított ki szoros baráti kapcsolatokat, hanem valahogy a volt és a leendő kollégisták egész társadalmával. S ha az imént azt mondtam, hogy a Kolozsvárott töltött évek meghatározóak voltak számomra, most hozzá kell tennem, hogy egy harmadban Kolozsvár, egy harmadban az Eötvös Collegium volt számomra meghatározó.“ És a harmadik harmad? - kérdezte Váczi Tamás. „Közvetlenül a háború után ösztöndíjat kaptam Rómába, s ott egy évig Petrassi mesteriskolájába jártam. Róma szintén óriási hatással volt rám. Nem is elsősorban zenei tekintetben, bár Petrassi mellett hihetetlenül kitágult a zenei látóköröm, hanem főként a gondolkodásomat alakította át. A két háború közötti Magyarország szellemi, s főként - hogy úgi/ mondjam - társadalmi légköre nagyon ellenszenves volt számomra. Erdélyben demokratikusabb volt a légkör... A lelki egyensúlyt Róma teremtette meg bennem. Ott kaptam leckét az igazi demokráciából. Itt most nem a politikai demokráciáról van szó, hanem az embereknek egymással való kapcsolatáról, az együttélés, egymást tisztelés évezredek alatt beg\jakorolt szabályairól. .. “ A római Santa Cecilia Akadémián eltöltött 1947/48-as tanévnek azonban megvolt a zenei hozama is, csak éppen nem mutatkozott meg közvetlenül. Amikor ugyanis Szőllősy András hazajött Rómából, komponálásra alig jutott ideje. „Negyvenöt és negyvennyolc között hallatlan szellemi pezsgés indult meg [az országban!. Még a hangversenyrendezők is igyekeztek tágabb kapukat nyitni a háború alatt kirekesztett szerzők müvei előtt. Stravinsky Miséjét, Berg Hegedűversenyét, s több más, fontos művet mutattak be... De aztán ez a pezsgés hamar abbamaradt, kit így, kit úgy beszippantottak az új apparátus valamilyen hivatalába. En magam a gyakran nevét változtató kulturális minisztériumban nyomtam le néhány évet, kezdtem a Kereszturyéban, folytattam az Ortutayéban, s végeztem a Révaiéban." Kompozíció ezekből az évekből kevés maradt meg, többségét a szerző maga dobta el. Nem kedvezett a légkör az igényes komponálásnak; az egyik oldalon még erősen érvényesült a Kodály-hatás, a másik oldalon pedig egyre inkább politikai indulók, tömegdalok komponálását várták el. A fiatal zeneszerző számára egyetlen biztos pont maradt az alkotáshoz: a költészet, mely egyetemi tanulmányait messze meghaladóan került gondolkodásának gyújtópontjába, magyar és francia versek százainak emlékezetben való tárolásával. A sok elvetett próbálkozásból gyöngyszemként maradt fenn a Valóság című folyóiratban a kétoldalas József Attila-miniatűr (Csendes kévébe, 1947), mely arról tanúskodik, hogy részben tudatosan, részben a tudat mögötti régiókban a francia zene mintái érvényesültek. Ugyanezt a vokális szellemet folytatta azután két 1955-ben keletkezett, már vállalt kompozíció: a Jékely Zoltán költeményére írt és Török Erzsinek dedikált Kolozsvári éjjel (énekhangra és fúvóskvintettre), valamint a Radnóti Miklós versére komponált Nyugtalan ősz szólókantáta (bariton hangra és zongorára). „...Az ötvenes évek közepén vált számunkra nyilvánvalóvá - mondta az idézett beszélgetésben Szőllősy -, hogy másfelé is tájékozódnunk kell, s hogy elzártságunk az új európai zenei áramlatoktól menthetetlenül valamilyen vidékiességbe taszít bennünket. Egy szűkebb baráti körben kezdtünk el erről beszélgetni. Maros Rudolf, Ligeti György, Halász Kálmán tartozott rajtam kívül ehhez a körhöz. Ligeti és Halász nem is voltak Kodály-tanítványok, az elszakadás számukra könnyebb volt. Ötvenhatban mindketten külföldön telepedtek le, ketten maradtunk tehát Marossal, aki itthon az el82
