Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Fried István: Faludy György viharos évszázada
Egy terjedelmében behatárolt ismertetés aligha alkalmas a Faludy-elhallgatásokra reagáló magatartások méltányosabb ellensúlyozására, még arra sem igen, hogy az ezekkel kapcsolatos (de talán nem kizárólag ezekhez fűződő) rosszérzések nyomán támadható kérdésekre kíséreljen meg - minden bizonnyal csak erősen részleges érvényességű - valamilyen válasszal szolgálni. Faludy György lassan hét évtizede töretlennek látszó munkakedvvel járja a maga útját, kevéssé alkalmazkodván (világ)irodalmi trendekhez, de a magyar irodalmi divatokhoz sem, inkább az 1930-as években elsajátított módszeres eljárásokkal adaptálja a maga számára kedves szerzőit. Nem állítható természetesen, hogy ez a líra(felfogás) nem változott volna az évek során, az első kötet balladái, „song"-jai, majd az Őszi harmat után ódái ugyan vissza-vissza- köszönnek a köznapi fordulatokat versbe emelő lírai beszédben, de a krónikás előadás, az epigramma csattanóira kihegyezett szonett, a versbe szedett vitairat oly alakzatok (például), amelyek legalábbis az olvasók egy részénél kedvező fogadtatásra leltek. S bár semmiféle kortársi népszerűség egyáltalában nem bizonyosan értékmérő, mégis meggondolkodtató, hogy ez a népszerűség egyelőre nem látszik apadni, mintha valódi versszükségletek elégülnének ki a Faludy-kötetek megjelenésekor. A magam részéről elismerve ennek változékonyságát, megkockáztatom, hogy ennek a lírának vannak - nem csupán az időszerűsített alkalmakhoz idomított, a személyiség legendáriumával kapcsolatos - önértékei, melyek egy részére, az irodalomtörténésekben érzékelhető funkcionálására korábbi írásaimban igyekeztem már fölhívni a figyelmet. Ezúttal azt erősíteném meg, hogy az elliptikus szerkesztéssel megalkotott önéletrajzi/kor- történeti versrekonstrukciók legsikerültebb darabjaiban az önreflexív lírai alakzatok változatának kínálata bővül, a használati líra rétegződik - és nem utolsósorban egy költő- és költészetlehetőség formálódik meg. Nem Orbán János Dénes az egyetlen, aki a maga számára továbbélte the tőnek és továbbírhatónak gondolja a Faludy-lírát, amely nem csupán az 1930-as évek német-francia-magyar kontextusában értékelhető, hanem a kortárs lírának a kritikánál jóval differenciáltabb, „proteuszi" (alakváltoztató) együttesében is jól látható, kevéssé magános helyre került. S ha a mai, fiatalabb pályatársak a kabaréköltészet, a chanson, a dal ironikus imitációjával állnak elő (Karafiáth Orsolyától többek között Szálinger Balázsig), aligha felejthető, hogy olykor érzelmesebb felhangjai, látszólag kevéssé problematizáló előadása ellenére akarva-akaratlanul azon az úton járnak, amelyet (akarva-akaratlanul?) Faludy György készített elő, és a jelen kötetben is művel. Parti Nagy Lajos arra a kérdésre, posztmodern költő lenne-e ő, egy Bartók-anekdota megfordításával adta meg a feleletet. „Végül a Bartók-anekdotára visszautalva: hogyan lehet ma komponálni? Mindenhogy. De azért az ember dolgozik". (Alföld 2003/2:77.) Túlírva a jelen ismertetést, Bartók-anekdotával folytatom, ezt a Bartókról több könyvet közreadó, egykori Bartók-tanítvány, méltatlanul elfelejtett írónő Székely Júliától hallottam. Egy izgatott zongorista-növendék azt hitte, alábbi megjegyzésével eléri, hogy Bartók szívébe zárja: „Nem szeretem Schubertét. Olyan dallamos". Bartók ránézett, s amúgy odavetette: „Akkor én gazdagabb vagyok magánál. Mert én szeretem." Jegyzet A Faludy-költészet értelmezésével korábbi dolgozataimban részletesebben foglalkoztam, az itt csupán érintett néhány kérdést ott alaposabban tudtam tárgyalni, álláspontomon nem láttam szükségesnek módosítani: A Faludy-jelenség. Tiszatáj 1995/9: 51-66. Kaland-regény vcrslvn. Forrás 1998/11: 91-96. 65
