Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Fried István: Faludy György viharos évszázada

s az ember magánosán áll a réten, ahol a fű is távéig elsárgult, s őfuldoklik, bár nem tudja, kit vádol a borzalmas bukásért, és jobban fél az élettől mint egykor a haláltól.

(Hogy a záró szakasz visszautal-e A testamentumra, problémaként merül föl: „Pedig: hogy féltem egykor a haláltól..- miként az ebben a kötetben közölt hirosimai versek szintén emlékeztethetnek a New York 1944-re keltezett, a korábbi kötetekből ismerős Szonettre.)

Az 1997-es „ökológiai" romlást panaszló vers anti-utópiája az eltávolítás és az eufemizmus eszközét használja a szatirikus megjelenítés érdekében. Az ilyenkor (óhatatlanul?) napfényre kívánkozó didakszist enyhíti a választékos jelzőhasználat, amely a Faludyra általában jellemző díszítettség ellentettjével szolgál. Ez az antiretorikus retorika a megszólítás alakzatának segítségével vonja be az olvasót világába, úgy serkenti aktivitásra, hogy passzivitásra kéltségére figyelmeztet. Ennélfogva az aktivitás látszatát sem engedi megalkotódra; ezúttal az „üres helyek" kitöltésével a szatirizáló csattanó készül (fokról fokra!) elő, s a végítélet groteszk képei annak kozmikusságát (a megszólítások, a valakihez fordulás segítségével) megfosztják fennköltségétől:

Látod az ábrát? A Föld acélszürke, tikkadt sivatag. Sikító szelek s a tengereket kifújták az űrbe, helyükön lyukak. Mégse keseregj.

A következő versszak a késleltetés dramaturgiai funkciójával rendelkezik, lényegében az utolsó, hiányos mondat (ki a megszólított? mindenki? bárki? önmaga?) magyarázatául szolgál, miért nem szabad, kell keseregni, hiszen „A romlás már beteljesült"; s az ilyenkor szokásos fordulat bekövetkeztét hiába reméli az, akit megszólítottak. Hiszen a reményen túli remény sem adatik már meg a szemlélőnek, minden a visszájára fordult, a „reménység" is, amely legföljebb ebben a visszájára fordultságban lehet a várakozás beteljesülése. Ami úgy is értelmezhető, hogy boldog befejezés „földi" távlatokban nem létezik, ami boldogság ígérkezik, nem „emberi" léptékű, felfoghatatlan, a visszatérés a kezdetekhez nem feltétlenül az emberi történelem újrakezdése, így még az is tételezhető talán, hogy a hasonlónak „örök" (?) visszatérése mintegy parodisz- tikusan jelenik meg:

A jelen elfolyt, hanem a jövendő csupa reménység. Az anyag nagyon szeret élni. Pár millió esztendő s kidugja újra zöld fejét a gyom.

A kötet közepén különösen fontos helyre került a Recsk 1952-es „élményt" kibeszélő verse. A meghökkentő indítás: „Volt szép is Recsken" ebben a tónusban tartja az előadást, nem a később jól konvertálható mártírsors önheroizálása bukik ki a verssorokból, hanem a visszaemlékezés során az önirónia vezeti a beszélőt. Az „Olykor büszkeség fogott el." olyan magyarázatot kap, amely mindenféle patétikus megszólalást kétségessé tesz, bár a „büszkeség" oka mindössze annyi, hogy a kétszáz költő közt „csak engem találtak/ méltónak arra, hogy lefogjanak". A szonett második tercettje - ha lehetséges - majdnem a humorral enyhített/fokozott morbiditásig feszíti a versbeli széphez és büszkeséghez fűződőtartalmat:

63