Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak

vüket a kisebbség tagjai. Bármiként és bárhonnan tekintjük is át a többség-kisebbség viszonyt, mindenütt aránytalanságokra, nem egyszer az érvényes törvények, nem egyszer európai „ajánlások" kijátszására bukkanunk. A XIX. század dualista osztrák-magyar államában a kisebbségek-nemzetiségek legfőbb sérelmei közé számított a kormányzat nyelv- politikája, amelynek következtében a kisebbségi úgy csinálhatott karriert, ha tudott magyarul, illetőleg németül, de főleg, ha mindkét nyelvet tudta. Ezt nagy mértékben segítette az iskolarendszer, míg a kisebbségi-nemzetiségi művelődésre, kulturális szervezetekre nem jutott elég pénz. Ezt hangoztatták azok a politikusok, legfőbb vádpontként a magyarosítást emlegetve, akik szét akarták zúzni és szét is zúzták Ausztria-Magyarországot. Hogy - s ez bizonyult a sikerületlen Párizs környéki békék ügyintézői előtt talán a legfőbb érvnek - nemzeti államokat hozzanak létre. Természetesen ugyanúgy soknemzetiségű, ingatag szerkezetű képződmények valósultak meg, mint amilyenek annakelőtte, ám a királyi Jugoszláviáról és a királyi Romániáról nemigen lehetne azt állítani, hogy demokratikusak lettek volna, s a személyiségi jogokat tekintve valóban demokratikus Csehszlovákiát már megszületése pillanatában fenyegette a szétesés lehetősége, hiszen éppen a nemzetiségi kérdés méltányosabb rendezésére mutatkozott nagyon kevés akarat; majd csak akkor, az utolsó pillanatban, amikor a darabokra hullás reális esélyként jelent meg. Amiért ezt a jól ismert történetet előhoztam: a három utódállamban is csak a többségi nyelv birtokosa csinálhatott karriert. Annyi változás történt, hogy más lett a „presztizs"-nyelv. S hozzáte- hetem, változatlan maradt az igény a kisebbséggel szemben, tanulná meg (jól) a többség nyelvét, ellenben föl sem merült, hogy a többségből is jó néhánynak meg kellene tanulnia a kisebbség nyelvét. Főleg azoknak, akik a kisebbségi többségű területeken teljesítenek szolgálatot. És egyáltalában: miért ne fogalmazódhatna meg egyszer, hogy a közös nyelv- tanulás közös érdek, az egymás mellett élő kultúrák kölcsönössége közös gazdagodás.

Karl-Markus Gauss könyve viszont az elzárkózások és mellőzések, az önmagukba fordulások és elutasítások történetének hosszú sorával szolgál. A kisebbség is, a többség is többnyire nyelvközpontú nemzet(iség)ben gondolkodik, az együvé tartozásnak a nyelv kétségbevonhatatlan bizonyítéka, a közösséget a nyelv tartja össze, amely olykor a vallást hívja segítségül. Szép példa Szarajevó (és általában a Balkán) szefárd zsidó közösségéé, amelyet nem csupán a valláshoz kapcsolódó rítusok, ünnepek, szokások, hanem az egykori hazából hozott spanyol nyelv is őrzött. Amikor a XIX. század történelmi fordulatai következtében nem szefárd zsidók érkeztek a Balkánra, kölcsönösen egymásra csodálkoztak, a nyelvi különbözés legalább oly lényegesnek bizonyult, mint a vallásbeli azonosság/erős hasonlóság. Másutt a nyelvi hasonlóság/azonosság sem elegendő a kölcsönös idegenség azonnali vagy gyors feloldásához. A nyelvközösségtől távolabb került, más nyelvi közösségek közé ékelődött népcsoport (hasonlóan a szefárd zsidók nyelviségéhez) nyelve archaikussá válik, az idők folyamán némileg vagy erőteljesebben olyan jövevényszavakkal, tükörkifejezésekkel színeződik át, amelyek a leginkább a modernizálódó élet jelenségeit és kellékeit vannak hivatva megnevezni. A beszélt nyelv archaizmusa, tájnyelvisége azonban (ebben az archaizmusban nem pusztán századok nyelvi és kulturális tapasztalata rögződik) a meghitt - családi kommunikáció záloga, a perifériális nyelvi és kulturális jelleg az állami és a nyelvi centrummal szemben védendő személyiség (népcsoport-személyiség) attribútumaival rendelkezik. Amikor Gottschee németjeinek (birodalmi parancsra) vissza kellett térnie a birodalmi németségbe, éppen ez a személyiség ment veszendőbe, felszámolódott a németség egy nyelvi/kulturális változata, amelynek révén Európa egy darabja hitelesen megszólítható volt, amely megnevezések segítségével otthonná tudott lenni egy tájhaza. A beolvadás, az egyesülés sem kizárólag azt jelentette, hogy viszonylag rövid idő alatt eltűnt egy történeti nyelvi vagy tájnyelvi változat, hanem mindenekelőtt azt, hogy immár visszavonhatatlanul hiányzik ember és természet viszonyrendszeréből egy lehetőség, az európai sokféleség rekonstruálhatatlanul szegényebb lett, könyvekbe és levéltárak54