Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Fried István: Faludy György viharos évszázada

S ha a szakasz utolsó sora némileg magyarázkodva és talán még fölöslegesnek is hat, a „képzavar" egyként vonatkoztatható a kárhoztatott televíziós látványra/hatásra és az ebbe a látványba belebukó világismeretbe, amely elsősorban a zavart fordítja le a maga számára, azaz a fordíthatatlant hiszi fordíthatónak.

Nem kevésbé lép túl a krónikásra sekélyesített hanghordozáson az 1918-as évszám verse. A történet képi alakzatokban kap formát, hogy a vers csattanójaképpen megjelenedjék az, ami egy verssornak előtte utalásszerű volt, lényegében az Ady-költészet tematizálódik, először részleteire bontva, majd a tulajdonnévvel hitelesítve:

Nyomár, perlekedés meg éhség felé menetel a haza.

A szétszóródás jön. Csak Ady Endrének lett igaza."

(Az idézőjel a versszak végén az apa helyzetelemzésének lezárultát jelzi. Ebbe a helyzetelemzésbe vág bele a lírai én versszerkesztő technikája, a haza-igaza rímpár mintegy a visszájáról láttatja a két fogalmat, összecsengésül eltávolítás hivatalos-magasra értékelt jelentésüktől. Közrefogják Ady Endre „herderi jóslat"-ra adott válaszát, a szétszóródás látomását, amelynek beteljesülése immár az apa jóslata. Ám a szerkesztéshez a gondolatív megtörése szükséges, az Ady/Endrének „áthajlás" egyben a hagyományos versalkotás ellen szóló beszéd igazolódása.)

A Fasori Gimnázium 1923-ra datált verse szép példája annak, miképpen dolgozik az idő jelenségek, emlékek értelmezésén, miként fordul át más jelentésűvé az, ami az első szemléléskor még nevetséges vonásaival tűnt föl, hogy a távlatosabb időben elnyerje helyét a magán- és az általánosabb értelemben vett történetben. A magyar irodalom tanárára emlékezve egyszerre meghatott és groteszk a beszélő hangneme, nosztalgikus és ironikus, egyben ismeret és üres adat egymást kizáró jelenségeit színre állítva. A személyes meg a költészet-történések mintha szembefeszülnének egymással, a magyartanár személyisége és „esztétikája" eltérő utakra vezet. Csakhogy a fel nem ismertre ráismerés olyan nevelődési „regényt" reprezentál, amely az egész kötet (versciklus) hangnemére hatással van. Éppen ez a vers az, amely mintegy a kötetegészt is képes (volna) helyettesíteni. Érdemes azt a szakaszt újraolvasni a versből, amely hirtelen vágásával állítja színre, mennyire sokféleképpen jellemezhető, értelmezhető egy emberi, ebben az esetben tanári személyiség. Mai tudásunk, felfogásunk szerint az idézendő versszakban „pozitívum" és „negatívum" szinte azonos értékű, a hangnem a majdnem érzelmesből csap át a meglepetésszerűbe; és ez a meglepetésszerű annak megsejtése, hogy az előre kiszámítható is kiszámíthatatlanságokat rejthet, feltétlenül a Faludy-líra értékelendő többlete lehet.

Csap utca, Tabán: ott élt apró házban,

/rég eltűnt/ nyáron nyíló rózsakertben.

Kár, hogy Adyt nem tűrte; Kozma Andor csinálmányáit szerette, meg engem.

Az 1993-as és az 1997-es vers a csöppet sem vidám apokalipszis víziója. Ami elválasztja a lírikust attól, hogy az elmúlt korok dicsérőjének (laudator temporis acti) szerepét lehessen rálátni beszédére, a tárgyias előadás, ez nem teszi lehetővé sem az utópikus reménykedést, sem a merő tragizálást. Az 1993-as címadó vers a XX. század mérlegelésére, az igenek és a nemek közötti nézetek egyensúlyozására vállalkozik, a közelit fenyegetőbbnek érzékeltetve, mint a távolabbit; ám ezen túl a rousseau-i kérdést a végletekig feszítve: a civilizációs vívmányok nem hozták magukkal az ember erkölcseinek arányos jobbulását, s így a félelem tárgya fölcserélődik, a magára maradt ember(iség) tanácstalansága miatt nem lehet a történések tragikus hősévé:

62