Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Fried István: Faludy György viharos évszázada

aligha összegezhető egy-egy axiomatikus mondatban. Azaz: nem életrajzról van szó olyan értelemben, ahogy a versek előadója bárminemű „paktum"-ra lépne az olvasóval: fogadná el „hiteles" autobiográfiának a leírtakat. De autobiográfia olyan értelemben, hogy személyes és nem tárgyszerű számadás arról, ami történt, történhetett volna, vagy aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mivel aki elmondja ezeket a verseket, így és nem máshogy látta, illetőleg így és nem máshogy őrzi emlékezetében, és a vers-alkotás során ilyenné formálta. A versciklusban a lírai elbeszélő bebarangolja az elhagyott és a kevéssé szabályos (mert lényegesnek tűnőt lényegtelennek tűnővel vegyítő, a személyest olykor emberiségtörténeti távlatba helyező, máskor az emberiségtörténetit a véletlenszerűként előadott személyeshez kicsinyítő) emlékezés helyeit, azokat, amelyek a személyes részvétel vagy a mások közvetítette visszagondolás révén egy ki- hagyásos nevelődési regényt reprezentálhatnak. Hiszen a kötetnek, mint oly sok más Faludy- kötetnek, lényegi tétje az: vajon létrehozható-e egyrészről egy Faludy György címkével ellátott költő-funkció, másrészről honnan meddig terjed ennek a költő-funkciónak érvényessége, „kompetenciá"-ja, megteremti-e a maga kontextusát, azaz: kijelöli-e a maga előszövegeit, s ha igen, a költészettörténések s nem utolsósorban a hatástörténet nézőpontjából hogyan írható le/körül ez a kontextus. A korábbi Faludy-köteteket a velük párhuzamosan napvilágot látó világirodalmi átköltésekkel együtt lehetett olvasni, így Faludy Villon-, Brecht- és Heine- olvasatára lehetett következtetni, illetőleg az újraírt versek adták ennek a lírának a kontextusát. Olykor egészen közvetlenül; Faludynak újabb köteteiből hiányzó Johanna Dark-verse például a Brecht-színművet (Die heilige Johanna der Schlnchthöfe: A vágóhidak Szent Johannája, 1929.) „balladásítja", illeszti be abba a sorba, amelyben az egykor sokat emlegetett, előadott Nulla Károly-ballada is föllelhető. A Viharos évszázad abban (is) különbözik a korábbi Faludy-kötetektől, hogy a monotematikus célkitűzés, az évszámokhoz kapcsolódó - ismét- lek - „személyes világtörténelem" nem hívja elő nyilvánvalóan a világirodalmi környezetet, legfeljebb a szonett-szerkesztés hogyan-ja emlékeztet a Faludy-lírára, valamint oly kitétel, mint:

Erről már írtam egyszer, ás most másodszor, újra eldicsekszem:

Ilyen módon egy olyan típusú XX. századi történelem bontakozik ki előttünk, amely számos vonatkozásban költészetregény, egy költészet regénye, valamint (ennek következtében) egyszerre a beavatódásé és az illúziók szétfoszlásáé. Ami az előbbit illeti: az „Olvass, bolyongj, szeress" életprogram a kedvezőtlen helyzetekben sem látszik érvényét veszíteni, és az utóhangként kötetzárásra született vers tanúsága szerint egy költőileg leélt élet végső bölcsességének lehetőségével kínál meg; ami az utóbbit illeti: éppen ennek fokozatos, nem szűnő tudatosítása az egyensúlyt teremtő, a felhőtlen optimizmust megkérdőjelező, attól eltávolító, mégsem ironikus, inkább sztoicizmusba torkolló aktus funkcionalitását körvonalazza. Eszköze lehet ennek a paradoxon a Viharos évszázad 1993-ra időszerűsített félrímes alexandrinusai révén, a végítélet felidézésének versbe foglalása 1975-re datálva, az 1985-ös kultúra-sirató/temető, olyan rálelésekkel („invenció" által), mint a többértelműséget a leegyszerűsítő világmagyarázatokkal szembeállító versszakkal:

Műsor vég nélkül. Belőle az ember néhány nap múlva mindent elfeled s még képzavar sem támad a világból, amíg a jó könyv holtig jön veled.

61