Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak

ról, nyelvéről (a XIX sz. végén még 25000-en voltak, 1936-ban már csak 16000-en), a dél-itá­liai albánok népi hiedelmeiről, az alsó- és felső-lausitzi szorbok szokásairól, ünneplési módjairól, az egykor gazdagságukról, kereskedői tehetségükről ismert aromunok (cincá­rok) műveltségének örökségéről. Tetemes lehetne a kiegészítés: az erdélyi szászok és ör­mények városi kultúrájának említése szomorúan árnyalhatná az összképet, a hajdani Szepes vármegye cipszereinek nyelvjárásai, irodalmi, a városi jogot megörökítő törvény- könyvei nem kevésbé illenek e szomorú sorba. A szüntelen fogyatkozó finn-ugor népek tragikus története éppen úgy idekívánkozik, mint a mai Vajdaság egyáltalában nem ön­kéntes demográfiai átrendeződése az első világháborút követő békeszerződésektől a ma hétköznapjaiig - nem szűnően. Die sterbende Europäer áll a kötet címlapján, s az olvasó megnyerését célzó hátlapszöveg lényegében pontosan összegzi a kötet tartalmát. Az új- ságírói-felfedezői talentummal megáldott (ezt én állítom) szerző riporteri találékonysággal és elszántsággal kereste föl a „peremhelyzetű nemzetiségek"-et, hogy hírt hozzon azoknak a „kis népeknek" nem létéről, illetőleg létéről, amely a nem-lét közelébe ért, ám „amelyek­nek Európa kultúrája sokféleségét köszönheti". Kérdésem talán nem hat akadékoskodás­nak. „Európa" tudja ezt, tudomásul veszi, fölfigyel, tesz ezekért a „kis népekért" bármit is? Inkább folytatom a hátlap-szöveg átültetését: a szerző útiképei természetleírást, városport­rét kapcsolnak össze, valamint kirándulást a művelődéstörténet ismeretlen földjeire, to­vábbá politikai vázlatokat és történeteket összecserélhetetlen emberekről. Hogy „csodála­tos irodalmi formá"-ban írja-e meg Gauss tapasztalatait, legyen minden, a könyvet kezébe vevő, a könyv információin remélhetőleg legalább eltűnődő olvasó értékelésének ügye. In­kább arról szólnék, hogy a szerző riporteri kíváncsisága a történelem alatt élők és a jelen­kori változások ártó-káros hatásainak leginkább kitett népcsoportok helyzetét igyekszik föltárni, nem egészen találomra kiválasztott nemzetiségeket, amelyek történetük egészét kisebbségként (sosem vagy alig nemzeti kisebbségként) élték meg. Részint olyan periódu­sokban, amelyekben nem létezett még nemzeti állam, dinasztikus-hatalmi érdekek alakí­tották a politikát (egy időben Európa nyugati felén a vallási türelmetlenség, a török biroda­lomban pedig nagyjában-egészében a vallási türelem volt a jellemző), részint olyan periódusokban, amelyekben a nemzeti kizárólagosságé volt a vezető szólam, részint olya­nokban, amelyekben a szabadelvű, demokratikus állam úgy látta biztosítottnak (a szemé­lyek és a népcsoportok, a kisebbségek számára egyaránt) az esélyegyenlőséget (például a megmaradásra?), hogy nem avatkozott be a kisebbséget fenyegető folyamatokba, jobb esetben csupán a törvények betűjét látta, a törvények szellemét talán megfoghatatlannak, netán felfoghatatlannak érezve, mellőzte a paragrafusok szerint jogosnak tűnő ország­vezérlései során, részint a totális diktatúrák ritkán bevallatlanul maradt, többnyire beval­lott egyneműsítő törekvéseinek korszakában (nagyorosz, nagynémet, stb., stb., stb. nacio­nalizmus). Amit József Attila még az 1930-as esztendők kölcsönös társadalmi bizalmatlanságát diag­nosztizálva megállapított: Fortélyos félelem igazgat, jórészt centrum és periféria, többség és kisebbség viszonyára is elmondható. A kisebbségek ugyanis aligha indokolatlan bizalmat­lansággal szemlélték és szemlélik mindmáig a többségi kormányzat település/telepítés- politikáját, művelődéspolitikáját, a támogatások és tiltások olykor átláthatatlan, olykor na­gyon is átlátható rendszerét. A többség viszont eleve gyanúval szemléli a kisebbségnek számára olykor érthetetlen „másság"-át, ragaszkodását a nem egyszer a maradiság minősí­téssel ellátott anyanyelvi kultúra és a szokások őrzése révén artikulálódó örökséghez, így nemcsak politikai-önvédelmi szervezkedése ellen berzenkedik (vagy éppen különféle le­gális és illegális eszközökkel gátolja), hanem a kulturális (egyetemszervezési vagy csupán öntevékeny) mozgalmait sem nézi jó szemmel; s a legszívesebben, ha már valamilyen en­gedményt mégiscsak tenni kell, folklorisztikai gettóba zárná, minden bizonnyal a legszíve­sebben főleg tánccsoportok létrejöttéhez járulna hozzá, hiszen ott nem beszélik anyanyel­53

Next

/
Thumbnails
Contents