Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak
ról, nyelvéről (a XIX sz. végén még 25000-en voltak, 1936-ban már csak 16000-en), a dél-itáliai albánok népi hiedelmeiről, az alsó- és felső-lausitzi szorbok szokásairól, ünneplési módjairól, az egykor gazdagságukról, kereskedői tehetségükről ismert aromunok (cincárok) műveltségének örökségéről. Tetemes lehetne a kiegészítés: az erdélyi szászok és örmények városi kultúrájának említése szomorúan árnyalhatná az összképet, a hajdani Szepes vármegye cipszereinek nyelvjárásai, irodalmi, a városi jogot megörökítő törvény- könyvei nem kevésbé illenek e szomorú sorba. A szüntelen fogyatkozó finn-ugor népek tragikus története éppen úgy idekívánkozik, mint a mai Vajdaság egyáltalában nem önkéntes demográfiai átrendeződése az első világháborút követő békeszerződésektől a ma hétköznapjaiig - nem szűnően. Die sterbende Europäer áll a kötet címlapján, s az olvasó megnyerését célzó hátlapszöveg lényegében pontosan összegzi a kötet tartalmát. Az új- ságírói-felfedezői talentummal megáldott (ezt én állítom) szerző riporteri találékonysággal és elszántsággal kereste föl a „peremhelyzetű nemzetiségek"-et, hogy hírt hozzon azoknak a „kis népeknek" nem létéről, illetőleg létéről, amely a nem-lét közelébe ért, ám „amelyeknek Európa kultúrája sokféleségét köszönheti". Kérdésem talán nem hat akadékoskodásnak. „Európa" tudja ezt, tudomásul veszi, fölfigyel, tesz ezekért a „kis népekért" bármit is? Inkább folytatom a hátlap-szöveg átültetését: a szerző útiképei természetleírást, városportrét kapcsolnak össze, valamint kirándulást a művelődéstörténet ismeretlen földjeire, továbbá politikai vázlatokat és történeteket összecserélhetetlen emberekről. Hogy „csodálatos irodalmi formá"-ban írja-e meg Gauss tapasztalatait, legyen minden, a könyvet kezébe vevő, a könyv információin remélhetőleg legalább eltűnődő olvasó értékelésének ügye. Inkább arról szólnék, hogy a szerző riporteri kíváncsisága a történelem alatt élők és a jelenkori változások ártó-káros hatásainak leginkább kitett népcsoportok helyzetét igyekszik föltárni, nem egészen találomra kiválasztott nemzetiségeket, amelyek történetük egészét kisebbségként (sosem vagy alig nemzeti kisebbségként) élték meg. Részint olyan periódusokban, amelyekben nem létezett még nemzeti állam, dinasztikus-hatalmi érdekek alakították a politikát (egy időben Európa nyugati felén a vallási türelmetlenség, a török birodalomban pedig nagyjában-egészében a vallási türelem volt a jellemző), részint olyan periódusokban, amelyekben a nemzeti kizárólagosságé volt a vezető szólam, részint olyanokban, amelyekben a szabadelvű, demokratikus állam úgy látta biztosítottnak (a személyek és a népcsoportok, a kisebbségek számára egyaránt) az esélyegyenlőséget (például a megmaradásra?), hogy nem avatkozott be a kisebbséget fenyegető folyamatokba, jobb esetben csupán a törvények betűjét látta, a törvények szellemét talán megfoghatatlannak, netán felfoghatatlannak érezve, mellőzte a paragrafusok szerint jogosnak tűnő országvezérlései során, részint a totális diktatúrák ritkán bevallatlanul maradt, többnyire bevallott egyneműsítő törekvéseinek korszakában (nagyorosz, nagynémet, stb., stb., stb. nacionalizmus). Amit József Attila még az 1930-as esztendők kölcsönös társadalmi bizalmatlanságát diagnosztizálva megállapított: Fortélyos félelem igazgat, jórészt centrum és periféria, többség és kisebbség viszonyára is elmondható. A kisebbségek ugyanis aligha indokolatlan bizalmatlansággal szemlélték és szemlélik mindmáig a többségi kormányzat település/telepítés- politikáját, művelődéspolitikáját, a támogatások és tiltások olykor átláthatatlan, olykor nagyon is átlátható rendszerét. A többség viszont eleve gyanúval szemléli a kisebbségnek számára olykor érthetetlen „másság"-át, ragaszkodását a nem egyszer a maradiság minősítéssel ellátott anyanyelvi kultúra és a szokások őrzése révén artikulálódó örökséghez, így nemcsak politikai-önvédelmi szervezkedése ellen berzenkedik (vagy éppen különféle legális és illegális eszközökkel gátolja), hanem a kulturális (egyetemszervezési vagy csupán öntevékeny) mozgalmait sem nézi jó szemmel; s a legszívesebben, ha már valamilyen engedményt mégiscsak tenni kell, folklorisztikai gettóba zárná, minden bizonnyal a legszívesebben főleg tánccsoportok létrejöttéhez járulna hozzá, hiszen ott nem beszélik anyanyel53
