Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Podmaniczky Szilárd: Feltétlen emberek (novellaciklus)
Józsi bácsi a szőnyegen ült törökülésben, nem győzött csodálkozni, hogy az ő idős porcikái milyen hajlékonyak még mindig. Egyszer aztán mégis megijedt, nem tudta eldönteni, mi reccsent. Arra gondolt, hogy vagy a medencecsontja roppant ketté, vagy az alsógatyája dobta szét magát a varrás mentén. Sokáig nem mert mozdulni, de ez nem zavarta, elvégre úgyis csak meditálni akart. Az egész lakást betöltő halk tévéduruzs hirtelen megszűnt, Márton kikapcsolta a tévét, hosszan maga elé nézett, mint aki belelát a föld gyomrába. Arra lennék kíváncsi, mondta hangosan Pesztonkának és Józsi bácsinak, hogy a rovásírást vajon azért talál- ták-e ki, mert az ókorban is volt azért jó néhány ember, akiknek sok volt a rovásán, annyi, hogy azt már föl kellett jegyezni? Pesztonka ölébe fektette a kötést, Márton vállára hajtotta a fejét, majd válaszért Józsi bácsira nézett, de ő már nem figyelt, a lyukat kereste a nadrágja fenekén... A szeretet Pesztonka becsapta az ajtót. Azt mondta neki, hogy szeretlek. Erre Márton hívta fel a figyelmét: egy ajtót nem lehet szeretni. Legalábbis nem úgy. Azért, mert van rajta kilincs, zárnyelv és kulcslyuk, még nem feltétlenül kell meglódítani a fantáziánkat és érzelemvilágunkat. És különben is, mennyivel magasabb, mint te, mondta Márton végső érvként. Pesztonka nem értette Márton szavait, azt válaszolta, ez neki magasröptű, s hogy eldöntsék, mi is történik itt, megkéri Józsi bácsit a döntőbíró szerepkörének betöltésére. Józsi bácsi nadrágot húzott, egyik szobából a másikba. Fél lábon szökellve ugrált, s nem tudta bal lábát bedugni a nadrágszárba. Már folyt róla a víz, mikor Pesztonka döntőbírói ajánlata megérkezett. De a nadrágom, válaszolta Józsi bácsi, mire Pesztonka megtalálta a megoldást: hát ez meg mi, kérdezte Józsi bácsit, s a nadrág végét összeszorító ruhacsipeszt lekapta. Ajaj, válaszolta az öreg, tán csak nem a csipesszel együtt vettem le a szárítókötélről? Pesztonka úgy nézett rá, hogy az azt jelentse: minden valószínűség szerint. Józsi bácsi végre felöltözött, csak még valami megfelelő fejfedőt kellett szereznie, mert hajdonfőtt nem lehet igazságot osztogatni, ez már csak ilyen funkció. A lámpaernyőtől kezdve a papírcsákóig sok mindent kipróbált, ám végül mégis Márton tanácsát fogadta meg. Márton azt mondta, mi lenne, ha az egyik kezedet tennéd a fejedre? Ez az, válaszolta Józsi bácsi, s már ment is az ajtóhoz, ahol Márton és Pesztonka várta türelmetlenül. Márton azonnal belekezdett az eldöntendők elmondásába, de Józsi bácsi hamar leintette. Esküdtszék nélkül, fiam, egy szót se többet. De honnan szerezzenek esküdtszéket? Ekkor Pesztonka kirohant, és odavitt a konyhából egy széket, mondta, legyen ez az esküdtszék. A széket gyorsan megeskette Józsi bácsi, hogy ha egy hang is elhagyja a szék száját, akkor az igazat, csakis az igazat mondja. Márton felhúzta a szemöldökét: nohiszen, Józsi bátyám, ezt a tanúknak kell mondani, nemde? Józsi bácsi elgondolkodott, majd beletörődve odarendelte a tanúkat. Vártak, vártak, de a tanúk csak nem jelentek meg, ebből mindannyian azt gondolták, hogy akkor nincs tanú. Ám a kérdés továbbra is az maradt, lehet-e szeretni egy ajtót, még ha csak mondva csinálva is? 51
