Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Podmaniczky Szilárd: Feltétlen emberek (novellaciklus)
döntött, hogy a maradék harmincból fasírtot csinál, zsemlemorzsát, mákos gubát, két- szersültet, pirított kenyérkockát a rántott leveshez, és ha még mindig marad, a legújabb receptje alapján kenyérpörköltet. Egy zacskóba külön rakta a fölösleges harminc szeletet, a maradék kettőre húsz százalékos, kimért vajkrémet és póréhagymát szánt. Csakhogy, a póréhagyma még meg is volt, ám a kimért vajkrémnek lába kelt. Kereste a mélyhűtőben, megnézte a zsebeit, kiforgatta a cipős dobozokat, de nagy bánatára sehol nem találta. Ám ekkor felemelte mutatóujját, és úgy döntött, ideje lesz megkérdezni a többiektől. Józsi bácsi a nappaliban ült, körülbástyázva üres virágállvánnyal és krumpliszsákkal, az ölében nagy szivacs pihent, azon egy kosár, a kosárban pedig megszámlálhatatlan mennyiségű körte. Józsi bácsi egyik körte után csavarta magába a másikat, a lé csurgott szétgombolt mellkasán, rá a kosárra, onnan a szivacsra, s ha a szivacs megtelt, Józsi bácsi egy pohárba csavarta a körtelevet. Márton erősen kételkedett benne, hogy Józsi bácsi tudja, hová lett a kimért vajkrém a hűtőből, ezért meg se kérdezte, hanem csak úgy odalökte: nem láttalak még ilyen szertartásosan enni. Meghiszem azt, mondta Józsi bácsi, tudod, mi ez, és választ sem várt: ez a téli esperes. Márton is megkívánta egy pillanatra, mert már alapjáraton is éhes volt, de, gondolta, nem csapja el a hasát ezzel az édes körtével, a póréhagymás-vajkrémes kenyérre vágyott. Ekkor célba vette Pesztonkát, aki már túl volt az erkély falának smirglizésén, sőt, már glettelte a kisebb lyukakat. Ej, beh szorgos valaki, szólalt meg Márton mesterséges nyelvén. De alig, hogy kimondta, megrökönyödött, és felhúzott hangon kérdőre vonta Pesztonkát: mit csinálsz, szűzmáriám? Glettelek, nem látod, mondta Pesztonka. Az odáig rendben is van, válaszolta Márton, de a vajkrémemmel?... A körkörös Márton nagyon vastag könyvet lapozgatott a szőnyegen, hátát a ruhás szekrénynek vetette, feje fölött kiállt a szekrénykulcs. A könyvet két combja közé préselte, szemeit összehúzta, s így, ezt a félhomályos tekintetet a mennyezet felé irányította. Ha megkergetnek se tudom már megmondani, hogy hogy volt: a pókasszony csókja vagy a csókasszony pókja? Egyszerűen fogalmam sincs, hogy miről juthatna eszembe. Józsi bácsi Mártonnal szemben a tonettszéken körömcipőt próbált. Javíthatatlan vagyok, állapította meg, annyira kitágult a lábfejem, hogy már a papucs se igazán megy rá. Valami biztosan történt velem, morfondírozott az öreg. Szerinted mi történhetett, kérdezte Pesztonkát, aki épp ekkor lépett a szobába egy jókora szelet lazaccal, melynek belsejébe fekete kaviárt göngyölt. Szerintem te teljesen reménytelen vagy, mondta Pesztonka Józsi bácsinak, és egy méreteset harapott a lazacból, a pirításból meg csak úgy hullt a morzsa a szőnyegre. Reménytelen vagy, mert már a körömcipőről is az jut eszedbe, hogy elvesztetted a régi méreteidet, a régi méreteid a régi énedet, a régi éned pedig nincs többé. Kár ezt a sort folytatni, bár lehet, de megint oda lyukadunk ki, mint Márton az egyhe49
