Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak

haldoklásukban magukra hagyott népek földjén tett barangolásainak epizódjait tárja elénk, olyan népekről szólva, amelyeket áttelepítettek, megsemmisítésre ítéltek, munkatáborokba hurcoltak, letagadtak, beolvasztottak (vagy beolvasztani törekedtek), jobb esetben (csak) tudomásul sem vettek... Korántsem lezárva azt a tartósnak és visszatéríthetetlennek bizonyuló „trendet", amely - a könyv tárgyát szem előtt tartva - valamikor a XV. század végén kezdődött, hogy Ferdinánd és Izabella (ad maiorem glóriám Dei: Isten nagyobb dicsőségére) kiűzte az egyesített Spanyolországból a mórokat és a zsidókat. A könyv beszédes címe (A haldokló európaiak) a jelzős szerkezet mindkét tagját hangsúlyos helyzetbe hozza. Kiváltképpen a jelzett szó döbbent rá a kíméletlen valóságra, Európa nemcsak az, ami kormányelnöki csoportképeken, ál-baráti külügyminiszteri kézfogások alkalmából, monst- re-konferenciák ünnepi szónoklatai révén látszik, hanem az is, ami a teljesség igényével megírt kézikönyvekből, az egyetemi „curriculumok"-ból kimaradt, oda sose került be, mivel Európa nemcsak az emlékezés és emlékeztetés, hanem a felejtés és feled tetés művészetét is gyakorolta/gyakorolja. Az a történelem- és irodalomszemlélet mond csődöt a valóban európai történetet és irodalomtörténetet olvasók számára, amely fáziskésésekben, ütemeltolódásokban gondolkodik, tételezi, hogy van egy ideáltipikus történeti-irodalmi „fejlődés", például a francia vagy az angol, s ezt néhány évtizeddel, netán évszázaddal utóbb követi (utánozza?) a többi, a távolabbi, a centrumtól félreeső kelet-közép-európai, keleteurópai, balkáni, baltikumi stb. variáns. Mint ahogy az szintén megfontolást érdemelne, hogy beszélhetünk-e történelemmel rendelkező és történelemmel nem rendelkező népekről (akadt olyan kisnépi író-teoretikus, aki mintegy népe érdeméül tudta be, hogy mindig is kiesett a történelem feltételezett vagy valós „fő"-vonalából, és „dicső" nevek nélküli történelmet mondhat a magáénak). S ha francia vagy angol perspektívából érthetetlennek, értelmetlennek tetszik a földrajzilag európai „kisnépek" makacs igyekezete „dicső" ősök fölkutatására és fölmutatására, a „régi dicsőség" történetírói és szépírói dokumentálására, az őshonosság, a képzelt európaiság állandó hangoztatására, akár a kereszténység védőbástyája toposz lengyel, magyar, horvát vagy szlovák ismételgetésére, az európai egyesülés évadán nem kevésbé érthetetlen és értelmetlen az a gőg vagy kizárólagosságra törekvés, illetőleg az a kulturális felsőbbség-tudat, amely jól példázódik Európa keleti fele földrajzának, történelmének, irodalmának átlag-francia vagy átlag-angol ignorálásában.

Karl-Markus Gauss kötete nem erről szól, nem követi a (túl-)érzékeny kelet-közép-európai, kelet-európai gondolkodókat, szerzőket sérelmi politikájukban, abban a szemrehányás-sorozatban, amely a Nyugat történelmi adósságát hangoztatja, vagy azt az illúziót teszi szóvá, ami az időbeli és az erkölcsi előrehaladás kölcsönös feltételezettségét tételezte, jóllehet Rousseau-tól Tolsztojig többen figyelmeztettek, ki csak kétségbeesetten, pesszimistán, hogy a hobbes-i tétel, miszerint ember embernek farkasa, továbbra sem cáfolódott meg, ki arra, hogy az ipari forradalom, az önfeledt technicizálás, a természet legyőzését üdvöt hozó programként meghirdető szólam újabb veszélyeket idézhet elő mind az egyén, mind a (védtelen) népcsoportok, mind általában az emberi együttélés számára. Ily- képpen a felelősség megoszlik a rövid távú érdekeket szem előtt tartó, értelmes önzésként feltüntetett, valójában szinte büszkén vállalt egyoldalúságban, párthoz igazodásban elmarasztalható politika és az ezt a politikát közvetve vagy közvetlenül támogató „tudomány" és „szép"-írás között. Az úgynevezett „zöldek" nézetrendszerében is igen ritkán bukkanhatunk olyan „természetvédelmi" érvekre, amelyek egyes népcsoportok áttelepítésének, kiirtásának, fölszámolásának, kiárusításának következményeivel számolna. Hiszen az emberi környezethez nemcsak a „világörökség"-be fogadott épületek, városkép, tájvédelmi körzetek tartoznak, hanem mindaz a szellemi és anyagi kultúra, amely a centrum, a többség anyagi és szellemi kultúrájához képest másféleséget, különösséget, szintén történeti emléket képvisel, lett légyen szó (Karl-Markus Gauss példáit idézve) a szarajevói zsinagógákról és egykori építőikről - „használóikról", Gottschee németjeinek településkultúrájá52