Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak
keztében korántsem a nemzethalál tragikus eseménye lesz tárgya a versnek, hanem a költői szó ereje, amelynek révén megőrződnek a „hellenek" és „a celták". Az 1877-ből származó Arany-idézet személyesebbre formálja Petőfinek romantikus allegóriáját, és egy vitahelyzetben derengteti föl a költői funkció változatait, mindenekelőtt a hangsúlyozottan és „egyértelműen" nemzeti költőét, aki „népéből egy", s akinek irománya „magyaros", nem járva túl a haza földjén, és aki előtt a lehetőségek közül, a vers csattanójaként, mindenképpen lényeges poétikai szituációban, ott az Ossziáné. Aligha felejthető, hogy kiélezett, sőt: túlfeszített és talán fölös indulattal földúsított (1877-es) megnyilatkozás a Kozmopolita költészet Arany Jánosé. Az azonban feltétlenül figyelmet érdemel, hogy a hányó nép képzete ebben a támadó-védekező helyzetben is foglalkoztatta. És mintegy tömörítve fogalmazta egy évszázad rémálmát az előszövegeket integráló költői képpé (a Zrínyi második éneke könyörületet nem ismerő sorsa éppen úgy rejtőzhet Arany verssorai „mögöttes" tartományában, mint a Szózat nemzettemetés-látomása). A történetírás (és a történetírás nyomában a költészet) viszonylag korán fölfedezte az európai nyilvánosság számára az antik birodalmak múlandóságát, kiváltképpen a római birodalom nagysága és hanyatlása (grandeur et décadance, Montesquieu szavaival), bukása és hanyatlása (fall and decline, Gibbon szavaival) lett később sokat idézett allegóriája az európai történelemnek, a legbeszédesebben talán Paul Verlaine Langueur (Fáradtság) című szonettjében. Másfelől viszont Goethe Wertherében bukkant a viharral és kitöréssel jellemzett nemzedék a nemes egyszerűség és csöndes nagyság görögsége, illetőleg a hanyatlás, pusztulás, végső kétségbeesés poétája „reprezentánsainak", Homérosz és Osszián alakjának, világának, megszólalásának értelmezésére. Ám ott, ahol a nemzet ébresztésre váró lé- nyegiségként, az anyanyelv elhalással fenyegetett nemzeti-megkülönböztető minőségként, személyiségek meghatározott köre elfajzott, elidegenedett fiákként tárgyai, alkotásra késztető költői témái egy szerveződő, emancipációját sürgető, szélesebb körű elfogadtatását igénylő művelődésnek, átíródik az ossziáni pretextus, miképpen Róma és erős Babylon „leomlása" szintén a nemzethalál allegóriájaként funkcionál, az antik előszövegre rájátszás (elsősorban Horatius carmenjére és epódoszára) mintegy történeti távlatba helyezi a jelenkor nemzeti elbeszélését és ennek az elbeszélésnek tragikusba fordulható allegóriáját. A magyar és a közép-európai irodalom/irodalmak történeti tapasztalatokra építve és hivatkozva a XIX. század gondolkodástörténetébe építik a nemzeti fénykor és nemzeti hanyatlás (elméletileg és a körüljárt szövegelemzéssel igazolt) téziseit, s a historiográfiai, irodalomtörténeti kutatások éppen úgy fölvetik az európai létből ki/elmaradás problémáját, mint a szépirodalmi alkotások, ez utóbbira egy „posztmodern" válasz legyen a példa, Milorad Pavic Kazár szótárának szerb-bizánci nézőpontú olvasata. S bár a „nyugati" politológiát, művelődéstörténetet, szépirodalmat viszonylag korán kezdte foglalkoztatni az el- használatlan népek művészete, története, a „jó vadember" képzetétől az avantgárd érdeklődéséig számos törekvésnek voltunk, lehetünk tanúi, hogy az úgynevezett „történeti" nemzetek, népek civilizációján inneni és túli világokra (némi) fényt derítsenek, az Európán inneni és túli kultúrákat az európaiakba integrálják, éppen az Európa határain belüli népek, nemzetek önszemléletében fedezhető föl nem csekély egyoldalúság, beleértve az önvizsgálatnak a nemzeti szervezésre, önszerveződésre vonatkozó tételeit, valamint a nemzeti önelvűség versus többnyelvűség/többkulturáltság értelmezésének problémakörét. Hogy a közismert példával éljek: a távoli világok föltárására oly érzékeny francia gondolkodás még nem elemezte a kellő mélységben az „egységes" francia nemzet, a francia forradalmat követő Franciaország létrehozásának (és nem létrejöttének) folyamatát, különös tekintettel a provanszál, a breton vagy a baszk ,,különállás"(?), egyediség, örökség és kultúra történetére, sorsára, viszonyára a franciához. Karl-Markus Gauss 2001-ben az első ízben megjelentetett, 2002-ben a német Taschenbuch Kiadónál papírkötésben napvilágot látott útikönyv-beszámolója az elfelejtett, a 51
