Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Alföldy Jenő: Hamis és valódi (Két szonett Weöres Sándortól)

eredetileg csakugyan műfajnak számított, hiszen az olasz származású szó (sonetto) kis dalt, dalocskát jelent. E két szonett egyike sem dal. A maga módján gondolati költemény mindkettő.

A Metropolisz nagyvárosi pillanatkép és erős létkritika a modern világról. Merész szi- nesztéziával indul: „Mint színes krém, a tér megsürüdik". E hasonlat-metafora kombinációban a tőr képlékeny massza lesz, mint az olajfesték a palettán. A költő ezzel a festők látásmódját is átveszi. Érezteti egyúttal a természeten vett erőszakot, a mesterségesen létrehozott városi környezet fullasztó és szemkápráztató sűrűségét. A levegő szilárd vászonként hasa- dozik cafatokra, ha képletesen is: a ráfestett mértani idomok szeletelik szét. A huszadik század elejének festői ábrázolták így az egymással versengve magasba törő nagyvárosi házakat. Az expresszionista Georg Grosz Oscar Panizza költő temetése című festményén a vérvörösen villogó ablakú épületek szinte részegen dülöngélnek a tarkán és hisztérikusan hömpölygő temetkezési menet fölött. Érdemes itt is észrevenni a magasházak közé szorult gótikus templomocskát. Igaz, a szatirikus hajlandóságú német festő művén ez korántsem hordozza azt a pozitív jelentést, mint Weöres versében. Az áruház ablakából a temetkezési menet fölé keresztet nyújtó kéz legalábbis kétségessé teszi az illúziót afelől, hogy Grosz az értéket látja a régiségben. Inkább mintha a folytonosságra hívná fel a figyelmet az inkvizí- ciós korszak és az első világháborús idők között.

Weöres megjelenítő eszközei egyesítik a szürrealista víziót a kubista festmények geometrikus nagyvonalúságával: a „henger, meredek kocka, ferde sík" Fernand Léger A város című olajképéhez hasonlóan bontja fel a teret mértani idomokra. Mivel a francia mester főleg az új esztétikumot kereste a metropoliszokban (hasonlóképpen, mint nálunk a háborús években a Mesterembereket író Kassák), Weöres látásmódja közelebb áll a szatírát a karikatúráig fokozó Georg Grosz világához, mint Légeréhez, csak ez nála nem párosul valláskritikával. Ellenkezőleg, inkább a régi értékek védelméhez kapcsolódik.

Szemlélete a Metropolisz második versszakában nyilvánul meg markánsan. A nagyváros „Nyüzsgését szurok-csatorna itatja", vagyis megvalósult a költő évtizedekkel korábbi próféciája, melyet a második világháború végén írt A teljesség felé címmel: a Jóslás a trágya- özönről. 1945-ben a háborús hekatombák látványa is ösztönözhette apokaliptikus látomásaira. A hatvanas években viszont már tisztán a fogyasztói társadalom jellemzéséül tünteti föl az általános romlást. Noha ez itthon még távol állt a jóléti társadalomtól, azért előre vetítette a tarka műanyaghulladékból felhalmozott szeméthegyek világát. Az új életforma, a dinamikus „nyüzsgés" egyik legharsányabb eszköze és kultikus jelképe az autó, mely elviselhetetlen légnemű mocsárrá változtatja a szűk utcák levegőjét. A hatvanas években már hallani lehetett a híreket arról, hogy a gazdag országok nagyvárosaiban gázmaszkos rendőrök irányítják a forgalmat, és időnként elrendelik a szmog-riadót. Nálunk a kétütemű motorokkal sikerült elérni, hogy a szegényes viszonyok közt is mérgező bűz uralkodjon a pesti utakon, tereken. Az emberek ennek ellenére „bájt és kéjt idézve viselik / a pillanat- szergyár termékeit". Készséggel engedelmeskednek a csábításnak, és roppant ambiciózusak a gyorsan múló divatok s a szerzés versenyében. Látszani szeretnének mindenáron, ezért kellenek az élénk színek. Rikító látszatokban akarnak megnyilvánulni, realizálódni. A látszat helyettesíti a valóságot. A „pillanatszergyár" a fogyasztó-idiotizmus metaforája. A városkép már a hatvanas években csupa fogpaszta-mosoly, reklámboldogság. A kirakati próbababák természetes rendeltetésüktől elidegenített erotikus vonaglásokat produkálnak a tarkabarka árucikkek kívánatossá tételére. A vers kritikája itt élesedik ki a végsőkig: „nem sejthető, hogy élnek-e alatta". Mármint a fényes lakkok, csillogó bőrök, műbőrök, panofixek, púder-rétegek, műmosolyok és toronyfrizurák alatt. Az élet immár túljátszott, túllihegett látszat csupán.

Ebben a behatárolt létközegben csak a jelen fontos, a jövő bizonytalan: „Falak között bizonytalanba úszva,/pillanatokból épül fel az utca". Weörest „szubjektív idealistának" ne32