Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Vörös István: A megtalált napernyő (vers)

Az Isten viccel velünk, de ő nem érti a tréfát.

A nő leül. Hogy micsoda szép hát.

Valami most történik belül, szomjas, elővesz egy doboz kólát, lábánál meg tücsök hegedül.

Ki ez az ember, és mért jött egyedül?

Testéről a ruha lerepül.

Nem fiatal persze, de még nagyon is nő, melltartó van rajta, éppen ide illő.

Egy vesztes szarvasbika nézi vágyakozva, a nap is kíváncsian hajol közelebb: már láttam így, igaz, most kicsit öregebb.

Az állat nem közelít, de az árnya hozza, melltartó pántján végigfut egy hangya, az égen felhőként örvénylő tömegek, a föld a fű alatt kincset rejt, tőzeget.

A vékony inget szél pofozza.

Egy fürge inda a bugyija alá nyúl, a szúnyog vért csapol a combjából.

Valami kemény a fejem alatt!

Persze, csak egy kő.

A nő a bokor súlyától már rég hanyatt dőlt, a kis bugyogója meg elszakadt, az erdő is megváltozlmt egy perc alatt.

Óriási pók, időhálót sző, érződik benne minden mozdulat, de magára marad mindegyik szótő.

Ezek persze nem szavak, de nem is tárgyak, egy-egy isten mindegyik megvadult állat.

De csigák jönnek tévetegen, másodszor beérik a cseresznye, és itt közeleg két idegen, egymáson nevetve:

„Pokol ez már idelenn?

Isten, kérlek ne eressz be."

Szól a másik hidegen:

„lm, előtted a kemence."

Es a nyitott ölre mutat, az jelzi a rövid utat.