Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Vörös István: A megtalált napernyő (vers)
De meddig tart az ájulás? Gyökerek közt fekszik egy férfi. A halálig a távot nem tudta lemérni. Vagy angyal ő, csak álruhás? Bár a szilfával mért akart kefélni? A földnek nincsen szeme, mégis nézi. Mi ez itt, halandóság-áruház? Zuhanás a szikláról, sárgaláz. Lerúgtad magadról az erőszaktevőt, már-már téged nyelt el, most őt nyeli a föld. Hogy nem angyal volt, az biztos, zuhan a mélybe, a szárnya itt maradt, a fű kiömlött kólától lucskos, bokád vizesedik, kicsit megdagadt, hátad csupa moha, ráncos a hasad. Egy egér az édes sárból iszogat most, te káromkodnál egy iszonyatost, de szemed valamin megakad. Mit dédelget lent az erdő? Egy piros folt, kis napernyő. A halottnak színét se látod, fölkapod a ruhád, kabátod. Valami belőlem egxjszer már itt maradt, azt hittem, nem valóság, múló hangulat. Előtted repülőszőnyeg, valaki rádob, nem is kell keresned lefelé az utat. De nemcsak a mély közelít, az ég is rád ront, diótörőbe fogták múltadat. Alacsonyan jár, mint a köd, a hold, a nap hozzád ér, bőröd felsikolt. Kicsi a menny, képeslap az alkonyat, kávéskanálnyi az igen, de a nem mindenre bólogat. Egy hiúz figyel ridegen, végig a macska idegen járhatod az utadat. A megtalált ernyő meg itt marad? Eltűnök a nézésben, nem lehet más kérésem.
