Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Vörös István: A megtalált napernyő (vers)
Vörös István A megtalált napernyő Kezdődő öregség vékony lányalakja, hol sárga út fut föl a szikláéiig és a fény széthullik száz darabra, a lányok itt boldogságuk remélik, de nem jutnak legfeljebb a feléig, most te is erre jársz tántorogva, s nem számíthatsz más karokra, mint amik a múltat felérik. Az erdeit bolygod, milyen ismerős táj, úgy rémlik, hog\/ itt már valaha jártál, hogy megfordultál erre valamikor, követ dobtatok a sziklamélybe, és azt hitted, hogy lent egy ember rikolt, ijedtedben eleredt az orrod vére, ahogy késeibb fölfakadt e vér testvére, de nem mondtad meg soha, ki volt, fia elől is eltitkoltad Tibort. Végződő vágyak öregsége, most itt talál ugyanezen a helyen, farmer van rajtad, nem selyem. Az októberi délután kitárul, mintha nem patak lenne lenn, hanem tenger, megfeszülsz, akár egy gitárhúr, a homlokodon sajogni kezd a sebhely, a látóhatár a völgyre egyszerűen ráhull, vitorlás jön, valahol messze, hátul, a kormánynál ott egy félmeztelen ember, félig valóság, félig isteni testesei. Olyat is látsz, ami nincs és soha nem volt, ez az élet itt csak túlvilági hóbort. 24
