Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak
Fried István A haldokló (halódó?) európaiak (Karl-Markus Gauss könyvének margójára) De legyek, ha veszni sorsa, Hányó nép közt Osszián... (Arany János) A sokféle elfogultsággal (félre)magyarázott versből idéztem, Arany János Kozmopolita költészet című, vitairatnak (is) felfogható költeményéből. Ezúttal azzal a szándékkal, hogy a XIX. század magyar irodalmát feszítő, béklyózó, tiltakozásra késztető s olykor a mélabús önsajnálat csapdájába vezető képzetét, a hányó nép teremtett dalnokát képviselő Ossziánt némileg más perspektívából szemléljem. Olyanból ugyanis, amely szerint nem pusztán a magyar, hanem általában a (kelet-)közép-európai irodalmak (és nem egyszer a „nemzetgondolkodás" is) azon túl, hogy egy a homéroszival szembeállítható tónus, műfaj, irodalomformálás, magatartás reprezentánsát vélték benne fölfedezni, önsorsuknak egy lehetséges alternatívájára döbbentek rá, egy nép, egy nemzet halódásának költészetét ismerték föl az ossziáni énekekben. A költészet területéről a gondolkodás egy másik mezejére átlépve, ez a fajta töpreng(tet)és egyrészt kiszélesítette az irodalmi megnyilatkozások területét, érvényességét, „kompetenciá"-ját, másrészt úgy erősítette föl a költői-gondolkodói megnyilatkozást, hogy azt egy nemzeti vagy nemzetivé stilizált „ideológia" részévé tette. Osszián ugyanis mindenekelőtt költőként, Homérosszal egyenrangú személyiségként hoz(ott) hírt egy haldokló (európai) népről; amely költő-sors részint a XIX. századi nemzeti létharc küzdelmei során tudatosodott (nemcsak a költészetben, hanem a politikában is, a politikai retorika révén talán még hangsúlyosabban ott), részint körvonalazott egy költői szerepet, amely egy látszat-történetiség integrálásával lett-lehetett alkotó tényezője egy meta-narratívának, amely még a romantikában megteremtődött költő/költészet-képzetet is átírja. Ha megmaradunk a magyar irodalomból elvont tárgytörténetnél, a Petőfi-Arany- váltásra reagálhatunk. Petőfit szintén foglalkoztatta a déli-északi költő, költészet, nemzetsors konfrontálásának lehetősége. Csakhogy 1847-es Homér és Oszián című versében az azonosságok és különbözőségek szembesítését más megfontolás alapján végzi, mivel nála a költői személyiség halhatatlansága és a nemzetegyéniség halandósága feszül egymásnak, ennélfogva nem lép a herderi „jóslat" értelmezői közé, inkább a történelem szükségszerűen kérlelhetetlen folyamatával állítja szembe a változandóságot túlélő, így a mara- dandóságban rögzülő költő alakját. Hol vannak a kellenek és hol a celták? Eltűntének ők, valamint Két város, amelyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vízből... E két torony orma: Homér s Oszián. A természeti katasztrófán is úrrá lesz/lehet a költészet, amely költészet voltánál fogva nincsen kitéve sem a történelem, sem a természet elemi erejű változásainak. Minek követ50
