Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Kántor Lajos: Magyar–német (avagy: mi a boldogság?)

legrokonszenvesebb politikus, Helmuth Schmidt, ahogy honeckerezik. Én kértem erre Helmuth Schmidtet, mert, mondjuk, nem akartam a III. világháborút.

»Nagyon szuverén lénynek kellett lenni, hogy valaki se az elfogadás, se a reformizmus zsákutcájába ne menjen bele, és ne is őrüljön meg, ne legyen öngyilkos vagy ne igya halálba magát.« Azt hihettem, én ilyen vagyok. Pedig főként mázlista. Szemeim zárvák a valóságra."

(A Kádár-rendszer hasonlóan árnyalt, csak kifejtőbb megközelítésére Szigethy András tett nemrég sikeres kísérletet.)

Alighanem szükségszerűen visszatérőek Esterházy könyvében a német párhuzamok. „Megnéztem még, mit mondtak a nácigyerekek az apjukról, hátha jutok valamire. Túlzás a köbön." Mengele és Hans Frank, a lengyelországi német főkormányzó fiát idézi. Az egyik a nyilvános bocsánatkérés ellenére viseli a terhet, a másik „csöndesen emészti magát. Még ma is sokszor sír az apja miatt, mondja a felesége. És hogy az apja tönkretette a fia életét. Az enyémet nem tette tönkre. És hogy mindazok után, amit az apja tett, azt gondolja, nincs joga boldognak lenni. - Nem is jog, hanem esetleg a képesség. Hogy leránt valahová, le valamilyen mocsárba, hogy majd alig kapok levegőt. Ez eddig nem történt meg. Egy kicsit nehezebben lélegzek, ez igaz." Hans Frank másik fia teljes erővel gyűlöli az apját, leszámolás-könyvet írt róla. Sok ilyen, illetve másfajta „leszámolás-könyv" született Németországban. „Tudományos fölmérések, tanulmányok, személyes beszámolók, interjúk spiclikkel, áldozatokkal, áldozatok beszélnek följelentőikkel - egy társadalom működése látszódik. Ott ez a túlélés feltétele, beszélni. Beszélni és hallgatni. A hallgatás egyedül, önmagában nem segít, az csak elhallgatás. Ez ellen is volna ez a könyv. A múlt, írja Peter Schneider, Németországban nagyobb árnyékot vet, mint másutt. Mintha Magyarországon nem is lenne árnyék. Vagy csakis árnyék, azaz sötétség. Az árnyékhoz (középiskolai tananyag) fény kell, a fényhez meg bátorság. Akarat."

A nemzeti önérzethez - teljesen igaza van Esterházy Péternek (bár ezt Cseres Tibor Hideg napokja óta sokan tagadják) - ennek az akaratnak, ennek a bátorságnak is hozzá kellene tartoznia. Sajnos, ennek az igazságnak Erdélyben, manapság, ugyancsak nehéz érvényt szerezni. Nem a nagy kollektív ünnepekre vagy a kollektív megkövetésekre gondolok. Hanem az önmagunkban történő megmérettetésre. Ez alól nem vonhatná ki magát sem író, sem tisztviselő, sem tanár, sem gyári mester, sem püspök, sem presbiter - semmilyen tisztségviselő. És nem csupán a régebbi múltra kellene érvényesnek tekinteni.

Esterházy említi, hogy „Kolozsváron lelkes fiatal (és olykor kevésbé fiatal) emberek huszonhat óra alatt »váltott lovakkal« felolvasták az egész Harmonia caelestist." Visky Andrásék engem is (mint kevésbé fiatalt) megkérdeztek, bekapcsolódnék-e ebbe a mamutolvasásba. Valamilyen közeli utazás miatt erre végül nem került sor. Az igazság az, hogy nekem a Harmonia caelestis és legalább ennyire a Javított kiadás nem a közös megnyilatkozás alkalma, hanem (közvetlen érintettség nélkül is) személyes ügy. Persze, egyúttal a közösség ügye, a nemzet ügye, egyben pedig Közép- és Kelet-Európáé, Kelet-Közép-Európáé, bizonyosan.

„Javított kiadások" nélkül eltájolódunk ebben a világban.

49