Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Kántor Lajos: Magyar–német (avagy: mi a boldogság?)
De mi a magyarázata kortárs magyar(országi) írók németországi népszerűségének? A frankfurti könyvvásár 1999-es megnyitóján tanúja lehettem az Esterházy Péter szellemes (németül is esterházys) szövegét fogadó tapsviharnak. Mondják, írják, olvasmányként is igazi siker egy-egy Esterházy-, no meg Nádas-mű. Konrád György sem csak Berlinben érezheti otthon magát, a hosszabb névsorban pedig állítólag már Bodor Ádámnak is ott a neve. A mi - heidelbergi barátainknak, támogatóinknak is köszönhető - „frankfurti" könyvünk, a Siebenbürgen - Magie einer Kulturlandschaft című Korunk-kiadvány sajnos csak szerény visszhangot keltett (bár ebben is volt Konrád- és Nádas-szöveg - Kós Károly, Várko- nyi Ágnes, Harald Roth és Hajdú Farkas-Zoltán mellett), de azért lehetne tovább ütni a vasat. (Ha volna mivel - mármint pénzzel.) Javított kiadás (magyarok) Említettem, hogy a két hétre szánt úti holmihoz odacsomagoltam - gyanútlanul - Esterházy Péter új könyvét. Már itthon, a szerkesztőségben (a szöveg nem-ismeretében) össze- veszés-közelbe vivő viták zajlottak a személyes (családi) múlt ilyen mélységű és jellegű megvallásáról, ennek szabadságáról vagy kötelező voltáról. Nem sejthettem, hogy e „nyári" olvasmánnyal a leghevesebb napi politikai csatározások közepébe szaladok bele, egyúttal pedig Végei Forrás-beli mondata újra igazolódik: „...a szavakat sem mindig a jelentésük, hanem a mögöttük rejtezkedő tér hitelesíti". Iserlohnban még nem nézhettünk magyar tévét, Mariba érkezve azonban a Duna és az M2 híreitől felkorbácsolt, az ügynökügy köré sűrűsödő indulatok fogadtak. Párhuzamos olvasatként, értelmezési lehetőségként pedig ott volt, ugye, kéznél, a Javított kiadás. Hamisítatlan magyar történet, némi német párhuzam-lehetőségekkel. Azt írja Esterházy Péter: „Megint eszembe jut, hogy mennyire nem nekem való téma ez. Vissza kéne adni, osszuk újra. A viviszekciós szekció többet tudna evvel az anyaggal kezdeni, Mészöly, Nádas, Kertész, Bodor. Ahogy Nádas megfogná, mint egy tárgyat, nézné innét, onnét, megnézné, leírná, és főleg következtetéseket vonna le belőle." Nádas Péter a magyar „viviszekciós szekcióból" többször is előtérbe kerül az Esterházy Márton (és fia, Péter) tragikus történetében, már csak azért is, mert ő, Nádas írt Sascha Andersonról, aki feladta, besúgta a barátait. Tehát nem külön magyar történetről van szó, korántsem arról (épp eleget hallhattunk, 1989 után, a Stasiról), ám a magunk sebe jobban fáj, mint a világé. Mert a világéról is szó van. Esterházy körkörös önkínzással a saját fájdalmáról (szégyenéről?) beszél, de a titkos iratok idézése-kommentálása közben jogosan terjeszti ki ítéletét egy korszakra, szélesre nyitva a határokat: „...amikor valamelyest könnyedén, a pontos fogalmazás önfeledtségében azt mondtuk, hogy az ország (én, te, ő, mi, ti, ők) aprópénzre váltotta az 56-ban kiontott vért - akkor ez azt is jelenti, hogy például megbízást adtunk bizonyos embereknek, embertársainknak, hogy besúgókká, »felmosóronggyá« tegyenek más embertársainkat (pl. apámat). Ez nem menti se egyiket, se másikat - csak épp így van. Nem tudom tisztán kivenni magamat ebből, nem »mások« ügye, nem a szemét komcsik és szemét téglák külön játszmája, hanem mindannyiunké, miközben nem mindannyian vagyunk, voltunk (szemét) komcsik, téglák. A Kádár-korszak egyetértésünkkel folyt (kis óckodásokkal és undorkodásokkal). Nem fiúi ellágyulásból nem mondok erkölcsi ítéletet apám fölött (érzelmileg mindenfélét csinálok: megvetem, lenézem, köpök rá, sírok, őrjöngök, szeretem), hanem mert nem lehet (őt, a történetét) »kiragadni az összefüggésekből«. Legegyszerűbb, ha a pápa jut az eszembe, egy nagy ember, ahogy mondjuk kezet fog Kádár Jánossal, aki - az előbbi érzelmi sodrásban szólva - mégiscsak nagyobb disznó volt, mint az apám. Vagy a számomra 48
