Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Dobozi Eszter: „…a világ is megvonja magát tőled”

várom az álmot. A holdfény zöldes csíkja kettőbe vágja az ágyat, s én két egymásba kulcsolt kezet látok a takarón nyugodni, két öreg kezet, amelyekben sehogyan sem bírok a magam kezére ráismerni."

Az álom másutt a tudathasadást jeleníti meg. A kezdet és vég nélküliségben a súlytalanság fájdalmát. Beszűkülését a tudatnak, amelybe ily módon nem hatolhat el a valóságos élet. Orsolya számára nincsenek igazi kötődések. Nem érti a külvilág változásait. Mit sem fog fel a városok és a mindig visszataszítónak látott és láttatott magyar katonai egységek válságos kapcsolatából, a vallásháború borzalmainak - bár maga is a reformált hitűekhez tartozik - külső szemlélője marad. Részvéttelen és érzéketlen a világgal szemben. „Mi közöm nékem mindehhez" - méltatlankodik. De ami vele történik, arról sincsen tudása a szó valódi értelmében. „...úgy látom, a várost pártokra szaggatják az erős szenvedélyek, s ha valaki e szenvedélyekben osztozni nem bír, az mint valami hazajáró vagy más nem e világból való lény ténfereg, s nem leli helyét az egymásra agyarkodó ellenfelek között...” Helyzetére csak annyiban reflektál, amennyiben mindenen kívül rekedtségét érzékeli.

„Odenburgi életemet, ahogy az idő haladt, kezdtem mindinkább valamiféle álom-életnek, halálban való életnek érezni, s olybá tűnt előttem, mintha minden, ami ezen élet része volt, a város, az ottani emberek, s mindaz, ami történik velük, nem is léteznének igazából, hanem puszta képzelgés volnának, a holtak birodalma, melyen nem hús-vér emberek, hanem testetlen árnyak laknak, s úgy éreztem, magam is egy vagyok csak ezen árnyak közül, kivel semmi elevenbe vágó, sorsát megfordító dolog nem történhetik immár, ki nemhogy igazi, forró örömet, de még valóságos, vesékbe ható kínt sem képes érezni soha többé. Azt reméltem, ha ismét tulajdon nevemet viselhetném, ha az lehetnék megint a világ szemében, akinek az emberek tekintete elől elfödözve, házunk falai közé zárva érezem magam, ez olyan volna, mintha föltámadnék e félig élő, félig holt állapotból, mintha teljes épségben kelnék ki a lázárfalvi sírdomb hantja alól, amely fölébe egykor a nevemet viselő fejfát tűzték."

A főszereplő többszörös metamorfózison megy keresztül. Helyzetének fogságában és kényszerűségből. Mert így adatik csak életben maradnia - ebben a nem-életben, személyétől, nevétől megfosztva, tulajdon lényéből kiforgatva. Miközben e megfosztatottság, e kifor- gatottság éppen lényének lényegéből adódik. A felkészületlenség, a naivitás, a gondolatta- lanság öntudatlanságából. Abból, hogy csupán érzései vannak, nem tudása. Abból, hogy csak néz, és nem lát. Abból, hogy már-már ellenállás nélkül adja át magát helyzeteinek. Hogy erőtlen a változtatáshoz. Hogy lagymatag érdeklődése minduntalan cserben hagyja.

Ehhez az átváltozás-sorozathoz mennyire nem hasonlíthatók Virginia Woolf Orlandó- jának parádés átalakulásai, Thomas Mann A kiválasztottjának alakváltásai. Míg korának, nemének kényszerűsége szabja meg Orsolya életének kereteit, addig a képzelet és játék, a szabadság felfokozottsága juttatja Orlandót más-más alakba. A mitikus tudás a Thomas Mann-i hőst.

Nemének és korának kényszerűsége? Azaz mégis és ismét megerősíttetünk - most már Rakovszky Zsuzsa által is - abban a hitben, amelyről Hamvas Béla ír a nőről értekezvén? (Héloise és Abélard. In: A láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, 1988 - 140. old) A nőről, aki „érthetetlenül és irracionálisán van itt. A világban már minden készen volt, amikor megjelent; talán lekésett, esetleg betolakodott. De akárhogyan, a világ eredeti elgondolásában nem volt benne. Később jött, talán hiányt pótolni; valami veszélyes lehetőséget megakadályozni; esetleg kiküszöbölni... De mint ahogy lenni szokott, az, amivel a hibát utólag pótolják, az eredeti elgondolásba maradéktalanul már sohasem illik. Egy kicsit kilóg; magán viseli a későbben keletkezett bélyegét. És amint kivétel nélkül mindig lenni szokott, éppen, mert későbben keletkezett, és a többihez nem simul, a hibát nem is küszöböli ki és nem is tünteti el. Abba az egészbe, ahová került, nincsen szervesen belenőve. Ezért a nő mögött mindig megérezni az eredeti, veszedelmes mulasztást, valami űrt vagy sötétséget, vagy szakadékot."

109