Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Balassa M. Iván: Sztrinkó István és az Alföld népi építészeti kutatása

Balassa M. Iván

Sztrinkó István és az Alföld népi építészeti kutatása

Sztrinkó István rövidre szabott életművében kitüntető szerepe van a népi építészet kutatásának. Tudományos munkásságának ez a legtöbb publikációt eredményezett összefüggő területe, e körbe tartozott első megjelent munkája, a „kötelező belépő" - Bács-Kiskun megye népi építészetének irodalma (1978), és utolsó, melynek megjelenését már nem érhette meg - Mozsgó és vonzáskörzetének népi építészete a XX. században.

E két munka öleli közre azt a tulajdonképpen szerencsésnek is mondható, de mindenképpen következetes kutatói programot, melynek csúcsa és sajnos lezárása is, doktori értekezése, a Népi építészet a Duna-Tisza közén kötet, mely 1987-ben jelent meg.

Mi indokolja a talán szokatlan minősítést, hogy szerencsés? Érdemes elővenni első tanulmányát, a Primitív faltechnikák az illancsi tanyák népi építkezésébent, ahol egyszerre és egy helyen annyi hagyományos és innovatív falkészítési módot talált, mint amennyivel más évtizedek alatt találkozik össze. Azt hiszem, ez nagyon fontos indítás volt, hiszen Illancs tanyavilága nagyon friss, 1906-ban kezdődik a parcellázás, és népességének összetétele sem egységes, bár az alapot Jánoshalma adta, szőkébb és tágabb vidék, többnyire szegény és földéhes parasztsága verődött itt össze. Akik először sokszor csak putrikban húzták meg magukat, és épületeiket a legegyszerűbb, a környéken fellelhető anyagokból építették fel, nem ritkán valóban csak önerővel. És a felmenő falaknak is micsoda választéka volt, épült sövényház, karófal, hantfal, gömölyefal, egy sajátos technikával az öntött ház, mellettük természetesen az itt taposott sárfalnak nevezett jármos vagy kalodás vertfal, és a munka végén mintegy mentegetőzve jegyzi meg: „Dolgozatunkban az Illancsban használatos kezdetleges faltechnikákat kívántuk bemutatni, ezért eltekintettünk az ugyancsak fellelhető vert-, vályog- és téglafalak ismertetésétől".

Illancs alapvetően meghatározta későbbi népi építészeti munkásságát. Egy olyan építőgyakorlatot ismert meg, melyben ott voltak a legarchaikusabb vonások, melyek azonban szinte karnyújtásnyira születtek, és az innovációk, ahol nem egyszer nehéz volt felismerni, hogy egy egykori szélesebb körben alkalmazott megoldás váratlanul felbukkanó maradványai-e, vagy a „célszerű szegényember", esetleg a vidék, a Duna- Tisza köze később is nagy leleményességről tanúskodó újítóinak szüleményei.

Ezért mondtam tehát azt, hogy szerencsés, de rögtön hozzá teszem azt a meggyőződésemet, hogy a szerencse nem születik magától, azt ki kell érdemelni, méghozzá kitartó munkával. Ezt látjuk nála is. A faltechnikai, eddig is impozáns palettáját bővíti, az addig inkább csak említés szinten ismert réti mészkőnek szentel önálló tanulmányt, és ugyanebben az évben, 1982-ben jelent meg a Népi építkezés Csépán című tanulmánya, ahol az Illancson megszerzett immunitásával nem ragadja el az egykori palóc kirajzásból született település múltjából adódó történeti távlat, kimondja, „... a 18. században különböző vidékekről érkező lakosokkal újratelepülő Csépa hagyományos építőgyakorlata a 19. század második felére már semmiben sem különbözik az alfölditől". Pedig, többek között, ott volt a nagy lehetőség, a ház középoszlopa, a néprajztudomány ked86