Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Balassa M. Iván: Sztrinkó István és az Alföld népi építészeti kutatása
veit „boldoganyá"-ja, de nem él vele, és marad a - a máshol is valószínűbb - statikai szerep mellett, tehát, hogy a padlás leterhelése miatt van szükség a mestergerenda alátámasztására. Az összefoglalást előkészítendő „nyúl bele" a népi építészeti kutatások „darázsfész- ké"-be a Tűzhelyek a Duna-Tisza közi lakóházban című, 1984-ben megjelent tanulmányában. A Duna-Tisza köze ebből a szempontból határterület, ennek megfelelően rendkívüli a változatossága a zárt és a nyílt tüzelőknek, bonyolult történeti előzmények nyomán bonyolult formák és funkciók alakultak ki. Ezek között első megközelítésre valóban csak úgy lehet biztonsággal mozogni, ahogyan tette, koncentrálva a tények rögzítésére. Ugyanakkor nem kerüli meg, sem itt, sem könyvében (melybe ez szinte változtatás nélkül került át) a legfontosabb kérdést, hogy a középkori faluásatásokon errefelé előkerülő kályháskemencék és a 19. századig kimutatható kályhák között milyen kapcsolat van, és hogy mi az oka a tüzelő-berendezés váltásának. Jól látja, hogy az egyik alapvető kérdés a kályhaszemek készítésének helye, felveti a szegedi fazekasok feltűnését a Duna-Tisza közi mezővárosok piacain, a nagykőrösi kályhások szerepét, de tartózkodóan, és érthetően csak annyit mond, meg kell várni az agyagminták összehasonlító elemzését. A kályháskemencék megszűnése is foglalkozatja, részletesebben ebbéli nézeteit könyvében fejti ki, ahol elfogadva többek többféle nézetét (Szabó Kálmán - szegénység, Filep Antal - az erők pusztulása, Barabás Jenő - a magas búzakenyér sütése), felhívja a figyelmet a hagyományvesztésre, a terület népességmozgásaira. Sajnos, a kérdéssel már nem tudott tovább foglalkozni, pedig volt e téren egy nagyon fontos közös élményünk. A szalkszentmártoni múzeumban a tárgyraktár egy hátsó polcán gyönyörű mázatlan kályhacsempékre bukkantunk. Kiderült, hogy a múzeummal szomszédos telekről kerültek elő, ahol a múzeum akkori vezetőjének kutatásai szerint az 1860-as években egy fazekasműhely volt, ahol, többek között, jellegzetes gótikus formájú kályhákat is csináltak. De azt is elmondta, hogy még él - ez az 1980-as években volt - olyan kemencerakó, aki készített olyan tüzelő-berendezést, melybe egy-egy kályhaszemet is beépítettek, - és a „klasszikus történet" - melyben meg lehetett egy-egy krumplit sütni, amit a gyerek télen az iskolába menet nemcsak uzsonnaként, hanem a hideg úton kézmelegítőként is zsebrevágott. Abban maradtunk, hogy ennek, több szempontból is fontos adatnak, adatoknak utánanéz és feldolgozza. Sajnos, erre már nem maradt ideje... A tüzelőberendezés-kérdéskör másik izgalmas eleme az Alföldön, így a Duna-Tisza közén is a középpadka. Elveti a Bátky-Gunda féle véleményt, hogy ez lényegében egy négyszögteles, asztalszerű kemence maradványa, fenntartással kezeli Cs. Sebestyén Károly elképzelését, a 18. századi szegedi városi tüzelőkből és általában űri-városi konyhákból való eredeztetést elsősorban ottani késői megjelenése miatt. „Mindezek alapján valószínűnek látszik - írja -, hogy a középpadka nem idegenből idekerült kemence maradványa, hanem mindig is az alföldi lakóház tűzhelyeként szolgált. Eredeti formájában teljesen körüljárható volt, s vagy a jobb helykihasználás miatt, vagy valóban az úri, városi házak tűzhelyének példájára került a hátsó fal közepére". Óhatatlan, hogy ne mindig a népi építészeti kutatásainak összegzéséhez, a könyvhöz jussunk, de mielőtt valóban ezzel foglalkoznánk, utalni kell minden kutató „szokásos penzumá"-ra, a különféle helyi kutatásokban, monográfiákban való részvételre. Ennek eredménye Sztrinkó Istvánnál a tiszazugi (1981) és a keceli nagy mű Építkezés, házberendezés fejezete (1984). A népi építészet sajátos dimenzióját dolgozta fel A lakodalom és a ház funkcionális összefüggései címet viselő tanulmányában (1983), és kitűnő összegzés a Kör alaprajzú épületek az Alföldön, az 1987-es nagykőrösi Alföld-tanácskozáson elhangzott, kötetben 1989-ben megjelent előadása, illetve cikke. A Bács-Kiskun 87
