Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Fekete szalag (Beszélgetés Páll Lajossal. Az interjút készítette: Kozma Huba)
mentem hozzájuk, s látom, hogy felrakott lábbal ül, piheni a mészégetés fáradalmait. Később tudtam meg, hogy ő annál a munkánál csak az adminisztrációt végezte, hiszen ő volt az egyetlen mészégető abban a kompániában, aki tudott írni. Már első alkalommal felolvasta saját verseit. Minden költő rossznak tartja a mások verseit, én is így voltam ezzel. Annál is inkább rossznak tartottam azokat, amiket felolvasott, mert naiv versek voltak, szinte gyermekversek. Számomra a nagy dolog az volt, hogy olyan történeteket hallottam írókról, költőkről tőle, amiket másoktól nem. És gyönyörű képei voltak! Nagy Imre, korai Gy. Szabó...Csak később értettem meg, hogy milyen nagyszerű ember volt ő. Együtt laktak nagynénjével, emlékszem, az ő szobájában volt egy nagy, kék-fehér szász kályha. És ez az öregasszony még akkor, az ötvenes években sem tudta, hogy ők már nem bárók, hanem proletárok. Itt szoktam meg először, hogy van egy másik világ is. Ahol a kutya benn lakhat a szobában. Amikor szünetekben hazamentem Korondra, továbbra is dolgoznom kellett a műhelyben. Egyszer, amikor apám valami gyűlésbe ment, felhagytam a medvékkel, s készítettem egy nagyobb szobrot. Csináltam két lovast, pajzsokkal, mindennel. Hazajön apám: - Ki az Istennek adjuk el ezeket?! - kérdezte. Erre nem mondtam semmit, de nagyon élveztem a haragját, meg azt, hogy végül kiégettük ezeket a szobrokat is. A norma otthon hatvan medve volt vagy tizenhét szarvas. Vagy tizenöt ember. Egyszer csináltam volt egy nyomorékot. Apámnak megvolt a véleménye az olvasottsága után arról, hogy a szobrásznak szabónak, cipésznek meg orvosnak is lennie kell egyszerre, hát ez a nyomorék, ahogyan állt a kalapjával, felhúzott vállal, tisztára orvosi eset volt. Megnézte apám. - Nagyon jól - mondta. Ez kellett nekem. Másnap sem volt otthon, csináltam húsz nyomorékot. Egyik nyomorékabb volt mint a másik. - Kinek az Istennek tudunk mnyit eladni! - szörnyülködik el apám, mikor hazajőve meglátja a szobrokat a polcon. Később voltak nagy útjaim a világban, és ezeket az utakat mindig úgy szerveztem meg, hogy megszerezzem mindazt a pénzt a képeim révén, amit elköltők. Lehet, hogy szégyen ez, de ezt otthon tanultam. Néhányszor elgondolkodtam már azon: bizonyára apám ültette belém ezt a szemléletet. Hogy hasznavehetetlen dolgot ne végezzek. Hogy mindig annyit költsék csak, hogy abból még maradjon is. Mert az otthonlevőknek is enni kell adnom. - Ezt ki veszi meg?! Igi/ gondolkozzál! - mondta apám nem egyszer, amikor éppen még magasabbra szárnyaik a művészi fantáziám. A művészeti középiskolában mentek a maguk rendjén a dolgok. S valóban, Kemény János és Nagy Pál voltak a mentoraim. Nagy Pál ugyancsak megnyomorított ember volt, talán ezért is kedvelt engem, mert bennem is a hasonló sorsú vidéki fiúra talált. Korán félárván maradt, az anyja nevelte, de terrorizálta is. Sokáig nem tudtam, hogy ő Kemény Zsuzsának udvarol. Ott az iskolában nem láttam nyomát ennek. Egy nap sétálunk Palival az utcán, s ideadja a Zsuzsa levelét, hogy olvassam el. Ez nagyon furcsa volt nekem. Egy tanárom ideadja nekem egyik szerelmes levelét. Amiben a lány azt írja, hogy ő elvállalná azt, hogy Pali felesége legyen, de miért nem jó ez így, ahogyan van? - Neked erről mi a véleményed ? - kérdezte tőlem Pali. Tizenegyedikes voltam akkor. Csak tátom a szám! Tizenhét éves, igaz, túl már egy öngyilkossági kísérleten. A patkányok kiirtására lerakott arzénokat gyűjtöttem össze, s vízzel hígítva megittam mind. Úgy éreztem akkor, hogy nem jutok semmire. Nem sikerült semmi, amibe belékezdtem, és arra gondoltam, hogy elég tehetségem sincsen. De aztán bevittek a kórházba és kimosták a gyomrom. Olyan falusi voltam még mindig, hogy amikor az egyik tanárom behozott nekem egy citromot a kórházba, beléharaptam. Nem tudtam, hogy a citromot hogyan kell enni. Szörnyű könyveket olvastam akkoriban, ezeket az égetésből szereztem. Sokan vagyunk, sovány vagyok, kicsi vagyok, ezek mind megjárták a fejemet akkor. Az iskolában divatos - vékony, finom vonalú - stílust sem kedveltem, kilógtam a sorból. Végül csak leérettségiztem, majdnem jelesen. Mégsem vettek fel első alkalommal az egyetemre. Ugyanis felvételi előtt nyáron hazajöttem, és kaszáláskor hordtam a szénát. Mikor a második szekér szénát fölhánytam az udrunkba, 54
