Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma
Az Iszony filozófiájáról: ambiciózus kifejezések Most jutottam el arra a pontra ebben az írásban, hogy elszórt célozgatások után összefüggő kísérletet tegyek az Iszony filozófiája tárgyában. Igyekszem rövidre fogni ezeket a nyelvi kísérleteket, mert minden egyes megfogalmazáshoz hozzáérthetem a kifejezéseket kontrasztba állító háttér- és kerettörténetet, és a kifejezés érdekében tett erőfeszítéseket modelláló módszertani fejtegetéseket. Az „Iszony" című regényről 1968-ban írott közleményemben az ontológiát az Iszony „természetrajzának" a torkolataként említettem. [74]* A Lét és a Lévő/Létező tanaként értett „ontológia", ami a metafizika szinonimája78, nem felel meg azonban az Iszony „természetrajzát" filozófiai terminusokba foglaló vállalkozásnak. Két egybevágó okból nem felel meg. Részint azért nem, mert a metafizika már lefutott, részint azért nem, mert az annak idején „természetrajz"-nak nevezett leírás a még érvényes metafizika kereteit is szétfeszítette volna. Történetesen éppen az „Iszony"-ről szóló közleményemmel csaknem párhuzamosan készült másik írásomban79 jeleztem egy nem-metafizikai gondolkodás lehetőségét, az eredendő határok szerinti - azóta „peratológia"80 címen foglalkozom ezzel -, „internoszeptum"-ot kutatva. Abban az időben nem alakult azonban úgy a helyzet, hogy az Iszonyról írottakat a metafizika lejárta után kiküzdendő gondolkodással összehozhattam volna. Most viszont erre törekszem. Az „Iszonyáról szóló közleményemben szereplő „ontológia" terminust és ontológiai kifejezéseket ideiglenes stratégiai hívószavaknak tekintem az Iszony peratológiai vizsgálatához vezető úton. „Ambiciózus kifejezéseknek" ebben az értelemben szánom az alábbi kísérleteket. Mindjárt kettős értelemben: az Iszony peratológiai vizsgálatára törekvés értelmében, és ennek a sajátos módszere értelmében, amely utóbbi ambulatio az Iszony ámbitusában, és így előre-fogás az Iszony peratológiáján. Az Iszony az eredendő hatnrosság egyik terjengésc. „Közeg" néven a határosság terjengőseit tartjuk nyilván; az Iszony pedig a Közeg egyik fajtája. A metafizikában a végesség elvileg határozott határokban jelölhető ki. Határon - esetleg minden határon - túlmenetel a határozott határok értelmében értődik. Ilyen módon adódik Evilág és Túlvilág, immanencia és transzcendencia kettőse. Fogalmi összefüggésekben, technikai elrendezésekben, de még a képzelet diszkurzív futamaiban is gyakran valóban határozottak a határok. Amikor azonban Közeg terjeng, akkor a határok süppetegek. »Vagánsak«81. A Közeg maga határ a nekiinduló ember számára, de nem határozottan kivehető határ, hanem sodródó beleveszés (»vagancia«) a Közegbe-mint-Végekbe. A Végesség nem csupán „téma", mint pl. a fundamentál-ontológia esetében, hanem kín; el- és szétkent végesség, zsigeri tapasztalatban. Az Iszony esetében azt találja az ember, hogy az iszonyodásnak se vége, se hossza, se kezdete, se befejezése, hogy nem képes kivenni, vajon hol kezdődik és hol a határa. Tulajdonképpen az emberre mint valamerre elindulóra is rá van terjedve, már a neki- indulása előtt. Az „indulatában" tanyázik. Az Iszonyban indulatba jövő ember az Eredendő Határosság vagabundja. Terjengősének sajátossága az „állománya". Ezt a nyelvújításkori szavunkat az első 1777- ben feljegyzett jelentésében használom itt: „[...] sem csupa lélek, sem csupa test, hanem e kettő között valami közép értelmű ]...].82 Függetlenítve a „szubsztancia" szó jelentésétől, melynek értelmében ennek a feljegyzésnek a szerzőjét, Benyák Bernátot követve használták. És a „közép" jellegét hangsúlyozva. Nemcsak a lélek és a test, vagy bármely egyéb me* A szögletes zárójelbe írt számok a „Lét és iszony" című tanulmány Lát és irodalom I. (Platón, Budapest, 2000) kötetbeli oldalszámaira utalnak. 103
