Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma

neutikától való különbözőség iménti három érve mellett), és fel lehet hozni ellenem, amikor most mégis nyelvileg „tárgyalom", hogy játszom (a szavakkal, az üggyel stb.).

Ebből az önmagát bonyolító bonyodalomból („fluktuációból") éppen ezáltal próbálom kivágni magam, hogy az ügyhöz illő „módszertan" megnevezésével egy csapásra vágok bele az Iszonyba, az Iszony - és az „Iszony" - nyelvébe, és ebben a kettős vágatban eddig nem ismert filozofálásba kényszerülő gondolkodásba, amelyik a metafizika lejártakor esedékes (nem csupán mint „metanyelv", pl. mint az „Iszony" című regény nyelvének szóbahozatala az írásműről írott tanulmányban, melynek nyelvéből megpróbálom kidolgozni most az Iszony nyelvét; ebbe a „fluktuációba" egyáltalán nem megyek most bele azonban).

Belevágok tehát: az Iszony a maga nyelvi kerengőjénck a témája. A „kerengő" körbefolyosó. Latinból átvett szavunkkal „ámbitus". Az „ámbitus" szó tornácot is jelent a magyarban, de a következőkben a latin eredeti igéjének (ambire = körüljárni) értelmében használom. Ezzel bővíteni a „létértelmezés tornáca" kifejezést. Egyszersmind elvetem a „létértelmezést", mert a Közeg nem Lét (és nem is Létezés; nem „fér bele" a Lét/Létezés kettősbe), a Közeg ügyében folyó beszéd pedig nem „értelmezés". A „nyelvi kerengő" nyelvi fordulattal éppen azt akarom kifejezni, hogy ennek a kerengősnek a során nyelv nem talál bele abba, ami a „témája", hanem körözi azt, amiről szól. Az Átélésre marad az, hogy a „téma" megelevenedjen. Amennyiben persze lecsap a köröző nyelv az olyan Átélésbe, amelyikbe már előzetesen belecsapódott az, ami a téma, történetesen az Iszony, amelyik ilyen módon az Átélés (és a nyelv mint a nyelv témája) csapadéka.

Röviden: az Iszony nyelve az Iszony ámbitusa. Ebből a nyelvből /viszont-/kiindulva az Iszony olyan téma, amelyik körül ambiciózusan kereng a Nyelv mint ambulatio, mint körbejár- kálás, mint járás-kelés, mint ide-oda-járkálás beszédben valami - amiből az ambulatio során „téma" lesz - körül. Az, ami körül a nyelv ambiciózusan kereng, jegyzi a nyelvet úgy, hogy a nyelvi kerengő beszéde téma lesz: a nyelvi jegyzése annak, ami körül a nyelv kereng. Az Iszony esetében az „Iszony" nyelve az Iszony jegyzése.

Ha a metafizika utáni gondolkodás egyik sajátos módszereként nyomatékosítom, és nevezem meg a maga önállóságában ezt az eljárást, akkor tömörítve ezt mondhatom: az ámbitus ambiciózus ambulatiója ez. A rokonértelmű szavak halmozása a sajátosság kiütköztetését szolgálja. Nem csupán „nyelvi játék", mert éppenséggel valamilyen nem nyelvi dolog ügyében történő eljárás ez a „járkálás"; történetesen most az Iszony ügyében.

A hermeneutikával összehasonlítva élesen kirajzolódik a sajátossága. A nyelv ámbitusa éppenséggel nem a nyelv háza, mert éppen arról van szó, hogy sem a nyelv nem lakozik benne, aminek a szóba hozatala, sem az nem lakozik a nyelvben, ami szóba kerül. A két eset együtt, kölcsönösen meg éppenséggel „nem forog fönn". Az ambiciózusan kerengő ambulatio nem lakozás (költőien sem), hanem átjáró a Bent és a Kint között. Ha „a Lét háza" képzet felől nézzük - ami történelmileg indokolt, hiszen Heidegger ismeretében keletkezett ez a módszertani felismerés -, akkor „a Lét átjáróháza" merül fel abban az esetben, amikor érvényét veszti a Létről folyó beszéd. Majd pedig az átjáróházban - a Lét és a Létezés utcája „között" - rekedés miatt marad el a Lét. Végső soron azáltal, hogy az ember, a nyelvhasználó, a Nyelv ki van, ki lett lakoltatva a maga Házából. Ha valaki mégis beszél még - nosztalgikusan - „a Lét házáról", akkor valójában már csak a Lét ambulanciájáról szólhat (a sürgősségi [betegjellátás értelmében). Amikor pedig már nem beszélünk, mert az érvénytelenedése miatt nem beszélhetünk a Létről mint Túlnanról, mint transzcendenciáról, akkor a Belső és Külső, Átélés és Külvilág „között" önállósuló Határ mint Médium a Nyelv. A Közeg esetében, ami átsodródik kívülről belülre és viszont, a szóba hozatal médiuma. Ily módon a Nyelv az Iszony ámbitusa.

702