Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma

kesztési műveleteket az, akinek szól a beszéd, és az újracsinálásokkal előállhat a „jelentés", ami a nyelven kívüli „csinálások" esete, eseménye nyelvként és nyelvben).

Ebben a vonatkozásban az Iszony, és a többi Közeg, hasonlít a fájdalomhoz vagy a szorongáshoz. Aki nem élte még át, az („valójában") nem tudja, hogy micsoda. Ezért van pl. a szorongásnak szinte annyi meghatározása, ahányan foglalkoznak vele (egy hetvenes évekbeli összegező pszichológiai tanulmány több mint nyolcszáz szorongás-„konstruk- tumot" tartott számon). Különbözik viszont egy Közeg a fájdalomtól vagy a szorongástól abban, hogy nem „belterjes" (a „privát" szó alkalmatlan itt, mert az átélést a nyilvánosság viszonylatában, a nyilvánosságtól „megfosztottságként" jelöli), hanem „köz-ügy".

Szóba-hozatalában ez nagyon fontos különbözőség. Nincs ugyanis olyan ember, aki ne érzett volna valaha fájdalmat, és valamiféle szorongásról mindenkinek van valamilyen „tapasztalata". Egy Közegről viszont nincs tapasztalata annak, aki nem olyan közösségben él, amelyikben ez a Közeg - pl. az Iszony - „terjeng". Amikor valaki fájdalomról beszél, akkor abban az esetben „felszínre hozza" a fájdalom jelentését, amikor nem talál rá szavakat. Utal a szavaival valami szavakba nem foglalhatom, ami azonban szavak nélkül is „benne munkál" („fáj"). „A szavak hiányából nem szabad az értelmezés (Auslegung; interpretáció) hiányára következtetni" - írta Heidegger74. A fájdalom esetén megfelelő szavak híján is van fájdalom-értelmezés, mert mindenki „tudja", hogy „miről van szó", amikor valaki fájdalomról beszél. Ez a tudás nem, vagy nem elsősorban „fogalom" vagy „képzet" vagy „érzékiét" azonban, hanem kiben-kiben a fájdalom „munkálása": pl. „hasogat", „nyilall", „szúr", „feszít". Ezek a működésnek a műveleti (operacionális) kifejezései, amelyek a fájdalomra mint átélésre átvíve - azaz metaforikusán - a fa hasogatásához vagy a bőr meg- szúrásához „hasonlóan" értelmezik a fájdalmat.

Ilyen módon még mindig „hermeneutika" a fájdalom leírása. És ilyen módon hermeneutika a fundamentál-ontológia, és egyáltalán a Létről folyó beszéd, különösen a metafizika végét járásakor: egy strukturális „alaptapasztalat"7'’ kifejtése. A Létezés (Dasein) „henneneuein (görög „magyarázni, tolmácsolni, értelmezni") jellege, ami által a Lét tulajdonképpeni értelmének a Létezéshez magához tartozó Létmegértése és a Létezés saját Létének az alapstruktúrái tudtul adódnak (kundgegeben werden)."76 A Lét és a Létezés hermeneutikája azért „analitika" (Daseinsanalytik77), mert a nyelvi kifejezés olyan elemzés, amelyiknek nyelvi, logikai, fogalmi elemei a Lét és Létezés már előre kész struktúrájára találnak, előre kész szavak, szótár híján is. Az elemzés feloldja a talált ellenállásokat, a Létezés esetében pl. a Végességet - melynek pedig „indexe" az ontológia -, és ily módon „szabaddá teszi" a (nyelvi, fogalmi) utat a Lét felé. Ezért szól végül transzcendens Létről a fundamentál-ontológia, noha a Végesség tanának indul.

Háromféle érv szerepel az Iszony ügyében folytatott vizsgálódás hermeneutikától való iménti megkülönböztetésében. Az Iszony nem belügy, noha átélés; nincs tételes struktúrája, noha hatékony; nincs jelentése, noha jelentékeny.

Miképpen beszélünk akkor róla mégis? Nem csupán vesztegetjük a szavakat, amikor „róla" szólunk? Miféle nyelven történik az ügyében folytatott vizsgálat, illetve ennek közlése? Válaszom előkészítésében emlékeztetek két korábbi megjegyzésemre: a nyelv a létértelmezés tornáca; az „Iszony" nyelve az Iszony jegyzése. Mindkét megjegyzés tűnhetett futó ötletnek (a „létértelmezés tornáca" akár puszta ironizálásnak is „a Lét Háza" ismert szentencián). Most azonban komolyan veszem ezeket a megjegyzéseket, mint ahogyan - bevallom utólag - a maguk helyén is komolyan gondoltam. Anélkül, hogy „problematizálnám" (posztmodern módi szerint) ezúttal a „komolyság/om/at"; vegyük úgy, hogy az Iszony (eléggé) komoly ügy. Nem tudom ugyan megkerülni ebben az ügyben a nyelvi „játékokat". Hiszen éppen a nyelv „alkalmatlansága" mellett érveltem - persze nyelvileg, nyelvelve - az Iszony ügyében (ez tekinthető negyedikféle érvnek a herme101