Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma

Lét szomszédja."55 Ami önmagát adva adódik Létként, az nem egyéb, mint a Létezés olybá véve, hogy a Lét nyílt meg Létezésként. „A Lét tágasabb (weiter), mint az összes Lévő" - írja Heidegger56, majd később a következő széljegyzetet fűzi a „tágasabb" szóhoz könyvének kézipéldányában: „Tág/asság/: de nem az Átfogónak a Tág/asság/a, hanem az eseményként megeső (ereignenden) Helységé; mint a világló tisztás (Lichtung) Tág/asság/a."57 A „világló tisztás" említésével pedig megintcsak poézisba torkollik az ontológiai szöveg. „Az állást a Lét világló tisztásában nevezem én az ember ek- szisztenciájának" 58 Amely ek-szisztencia kiemelhetőleg esik egybe a transzcendálással. Sőt, a transzcendencia Létezcsben-adódásával. Mint a Létre meresztett Átélés - hiába nem beszél „élmény"-ről Heidegger, nincs más fogódzója a Létről szóló diskurzusának, mint a saját élménye! -, mint a transzcendencia megeredése a Létezésben, az immanenciában.

Ezzel a megállapításommal érkezem el az Iszony filozófiai tárgyalását megalapozó rövid ontológiai vizsgálódásom végére: remélem, sikerült megmutatnom, hogy a metafizikában egyre-másra előkerül az ember témája, éppen a sokrétűségével/sokféleségével, de ki is marad belőle. Ahogyan az exisztencia minduntalan szétoszlik a Lét és a Létezés pólusain, úgy csapódik a transzcendálás - hol „harmonikázva", hol Lét-Határt araszolgatva a Lét felé meresztgetett pillantásokban - ugyanerre a metafizikát jellemző és meghatározó két pólusra. Sartre exsztencia-filozófiájának (az esszencia előtt járó, de emberi lényeget - mint képződményét - eresztő exisztencia felfogásának) a kritizálásakor írja Heidegger; egy önidézetben - „Lét az éppenséggel transzcendens"59 - kapcsolódva: ahogyan a térbeli közel/ség/ Nyíltsága, innenfelől nézve minden közeli és távoli dolgon túlmegy (übersteigt; az én kiemelésem, PB.), úgy a Lét lényegszerűen tágabb, mint az összes Lévő, mert maga a világló tisztás."60

Az Iszony filozófiájáról a metafizika viszonylatában

Az Iszony az emberi élet egyik kötőanyaga. Mind a „kötést", mind az „anyagot" egyaránt többféleképpen (pl. „kötés" mint csomózás, hurkolás, kötelezés stb.; „anyag" mint mű-, gyű-, kenő- stb. anyag) és egyszerre működőleg, és működéseiket egymásra-hatóan értve. Ez a bonyodalom pedig azt jelenti, hogy a „kötőanyag" sem nem kötés, sem nem anyag, hanem egymásra ható működésükben Harmadikféle.

Nincs kész szavunk arra, hogy ezt a Harmadikfélét a maga önálló sajátosságában jelöljük. Ezért a „kötőanyag" megnevezés ideiglenes kényszermegoldás. Vannak ugyan kifejezések - ezek közül mindjárt említek néhányat -, amelyekhez kapcsolódhatnánk, amikor találó nevet keresünk, ezeken a kifejezéseken azonban rajta van a két és félezer éves metafizika bélyege. Nem használhatók anélkül, hogy el ne határolódnánk a (nyugati) metafizikától, és ennek szóhasználatától. Eddig is főleg erről beszéltem persze. Most azonban tételesen próbálkozók számot vetni az Iszony, és egyáltalán a „Közeg" sajátosságaival. Történetesen a metafizikai sajátosságokkal szembeállítva, mert hogy történelmileg a metafizikától, sőt a metafizikai korszaktól különbözőleg kerültek elő.

Először a metafizika kifejezéseit fogom használni. Részint azért, mert a filozófiailag elmélyített vizsgálódásnak a metafizika a készletezett nyelve, részint azért, mert a világfelfogás témánkban mutatkozó újdonságaira a „metafizikai szótár" alkalmatlanságának a kimutatásával irányítható a figyelem. „Metafizika" és „ontológia" között nem teszek különbséget ebben a mostani vállalkozásban - csupán ideiglenesen és hozzávetőlegesen használtam az eddigiekben az „ontológia" szót a „metafizikán" túltevő gondolkodás jelzésével.

A metafizika kifejezéseit használva azt mondhatjuk, hogy az Iszony Létet elálló Lét. Fölfogja a Létet. Egycsapásra a „felfogni" többféle értelmében: „veszi a Létet" (mint egy rádió96