Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma
többé a priori Jó, mert nincs végtelen és tökéletes tudat, amelyik elgondolja azt; sehol sincs megírva, hogy létezik a Jó, hogy tisztességesnek kell lenni, hogy nem kell hazudni, mert mi pontosan olyan síkon vagyunk, ahol csupáncsak emberek adódnak. Dosztojevszkij írta egykor: »Ha Isten nem létezne, minden meg lenne engedve.« Ez az exisztencializmus kiindulópontja." Sartre hangsúlyozza tehát, hogy kivesztek a metafizika ideái. Elvesztésük fáj- lalásával rögzíti 1945-ben a „mai ember" starthelyzetét: a korlátok, gátlások, normák híján, és a számonkérhetőség támpontja, esélye nélküli szabadság „állapotáról" készít pillanatfelvételt. Önmagában elgondolkoztató ez a megállapítás a II. világháború befejezésének évében, az egyik győztes oldaláról. Minden erőfeszítése arra irányul azonban Sartre-nak, hogy az üres, ámde bármilyen jó, rossz, nemes, gonosz stb. cselekedettel feltölthető szabadságot - beszélhetnénk inkább parttalan szabadosságról - a korábban általános érvényű metafizika színvonalán, sőt, az ember méltóságát még inkább kiemelve határozza meg. Egyik stratégiája a szabadság starthelyzetének a „tisztázása". A házépítést előkészítő tereprendezés értelmében. Ki kell iktatni ennek érdekében az élettani adottságokat az örök- letességtől az életjelenségekig, és el kell takarítania a szemetet, a történelmi roncsoktól a kárvallott metafizika maradékaiig. Keveset, illetve csak más összefüggésekben szól azonban minderről. Az „exisztencia előtte jár az esszenciának" tételből olvassa ki a szentenciát: Az ember „/.../ megered (surgit) a világban, és azután definiálja magát."31' Mondhatni úgy fakad fel az ember a világban Sartre filozófiája szerint, mint egy hegyi forrás. Kristálytisztán. Majd csermellyé, patakká, folyóvá, folyammá duzzadhat. „Az ember semmi más, mint amivé teszi magát"40, állítja Sartre, a felfakadás körülményeiről éppúgy nem szól azonban az ember ontológiai modelljén dolgozva41, mint az önmagát-valamivé-tevés a „folyammá" válás feltételeiről. „Lendület az exisztencia felé": ez az exisztencializmus „exisztenciája" a megeredés pillanatában. Vagyis a tulajdonképpeni exisztencia az exisztálás terméke a tovább-exisztálásban. A Talapzati Létet mellőzi Sartre, többek között mindazokat a többnyire zaklató bonyodalmat kiiktatva ilyen módon, melyek közül néhányat az Alap és az exisztencia vonatkozásában említettem korábban Schelling, Kierkegaard és Heidegger filozófiájából. Ontológiáikig, vagyis a létezés végső kifutását és értelmét keresve, a transzcendálásra tevődik át a tiszta lappal induló exisztencialista exisztencia súlypontja. A szabadság metafizikai méltóságba helyezésének stratégiái közé tartozik a szorongás méregtelenítése. Amikor összefoglaló értékelésként azt mondtam a háttér- és kerettörténet felvázolásakor, hogy Sartre felfogásában a szorongás tettre serkent, akkor a méregtelenített, háziasított, szolgálatra bírt szorongásról beszéltem. „A lét és a semmi" című könyvében bonyodalmasán jut Sartre az így jellemezhető, „Az exisztencializmus humanizmus" filozófiai röpiratban közérthetően megfogalmazott álláspontra. A bonyodalomból a szorongás mediációként, közvetítő szerepben való felfogását emelem ki. „A szorongás a szabadságnak az önmaga által történő reflexív megragadása; ebben az értelemben a szorongás mediáció j...]."42 A filozófiai röpiratból pedig egy szemléletes összegezést idézek: a szorongás „nem függöny, ami elválaszt bennünket a cselekvéstől, hanem magának a cselekvésnek a részét teszi."43 A szabadság a metafizika ideáinak az örököseként, de most már létezésbelileg, immanensen, az embernek magának a sajátosságaként - „szabad-lét", „étre-libre"44 - vezérli a mediáció folyamatát, a Semmitől a végkifejletig, amiről inkább sejlik, mintsem kimondatik az exisztencializmusban, hogy ki/be-teljesedés. Az ilyen módon metafizikai méltóságban trónoló szabadságnak a menete, és ennek a tényleges és fogalmi menetnek a stratégiái a metafizika túlvilági transzcendenciájának, és túlvilágra vonatkozó transzcendálásának az evilágba ültetődése, létezésbeli lépései. Három stratégiai lépést említek: (a) a világba vetett (jeté; Heidegger fundamentál- ontológiájában „Geworfenes") egyén önmagán kívülre vetülése mint terv (projet; „Entwurf"), ami ugyanakkor az ember önmagát választása; (b) a szabad választással járó 94
