Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma
A magyar nyelvnek ez a sajátossága nem tűnik fel az anyanyelvű nyelvhasználónak, a „van"-t mindig kimondó nyelveken keletkezett metafizika vonatkozásában rendkívül nagy jelentőségűvé válik azonban. Magyarul szólva nem sarkalatos pontja ugyanis a „Lét"-nek a létige „van"-jával való kapcsolata - egyébként a „lenni"-vel való kapcsolata is más, mint az említett nyelvekben -, hiszen „Lét"-ről akkor is beszélhetünk, amikor nem mondjuk azt, hogy „van". Tekintsük egyelőre nyitott kérdésnek, hogy a Létről folytatott magyarnyelvű eszmecserében ez a sajátosság a Létnek a nyugati metafizikához képest kisebb jelentőségét, vagy másféle minőségét, vagy mindkettőt, vagy egyiket sem hozza magával. Ezeknek a változatoknak a mérlegelésekor mindenesetre figyelembe kell venni többek közt a „nincstelen" szót. Nem csupán a különben szintén figyelemre méltó kettős tagadás egyik sajátos esetével állunk ugyanis szemben, hanem a Semmi olyan spontán felfogásával, amelyik eléggé határozottnak veszi a Semmit - nemcsak mint nyelvi jelet, hanem mint a nyelvi jelölő által jelöltet - ahhoz, hogy akár megfosztva is lehessen tőle az ember. Ilyet nem lehet mondani a metafizika vezető nyelvein. Sőt, Parmenidész szellemében éppen a Nem-Létet szokás nyomatékosítani: „van ugyanis Lét, a nincs meg nincsen (méden d'ouk csztin)M, amit viszont - a „nem van"-nak a tagadása a zárójelbe tett néhány görög szó - a mi nyelvünkön nem lehet ilyetén mondani körülményeskedés nélkül. A Davosi Disputa: re-repríz Visszatérek Heidegger mondandójához. A „Lét és idő"-ben olvasható - imént idézett - összetett mondatból a középrész maradt ki a Sartre-ral folytatott vitában szereplő önidézetből: „azaz a létmegértés ontikus lehetősége". Ez a mondatrész a hangsúlyozott, nyomdailag is kiemelt „twT'-nak a bővítménye (a Létezésnek, „Dasein"-nak pedig csak a „van" közvetítésével a bővítménye). Azt hivatott kifejezni, hogy a Létezés „van" híján nélkülözi a Lét adódását, a „van" pedig éppenséggel a Lét megértésének ontikus - azaz Létezésbeli - lehetősége. A „magánvaló" és a „függetlenség" szintén „van" híján nemleges („»ist« auch nicht). Azaz a Lévőről (Seiendes) Lét adódása nélkül sem azt nem nem lehet mondani, hogy van (sei), sem azt, hogy nincs (nicht sei) - taglalja tovább Heidegger a saját megállapítását. A „Létezés" - a „van" - és a „Lét" megkülönböztetésével keletkezik: ez az ontológia. A „van" olyan kapocs, Létezés és Lét között, amelyik mindkettőben horgonyt vet, miközben széttartja őket egymástól. A német, és a metafizika többi vezető nyelve - Heidegger igyekszik túltenni magát a metafizikán a most tárgyalt írásában, de még mindig a metafizika nyelvét beszéli37 - kiválóan alkalmas arra, hogy ezt a világfelfogást kifejezze. (A magyar másképp beszél, de erről majd később.) A Létezés, jelesül a létező ember, csak tengődik - magyarul azt mondanánk: „»vanni van« éppen" - abban az esetben, ha az exisztáláshoz felfutó „van" (ami a metafizika nyelvein veszít önmagából, ha megduplázódik) révén nem adatik neki Lét. Bonyolult, oda-vissza összefüggés ez, de a Létezés mindenesetre kezdemény, noha az általa adódásra késztetett Lét fölényes vele szemben. Heidegger viszont éppen fordított értelmezést ad az általa rövidített idézetet továbbszőve. Ez a változás azt a Fordulatot (Kehre) fejezi ki, amelyik Heidegger második gondolkodói korszakába vezetett: a Létezésnek a Lét felől történő filozófiai felfogásába. Mielőtt azonban szűkebb témánkat, a transzcendenciát vizsgálnánk ebben a Fordulatban, idézzük kissé bővebben Sartre szövegét, amelyikkel Heidegger foglalkozott. Az exisztencialista - írta Sartre38 - „úgy gondolja, hogy nagyon kínos (génant; „zsenánt") az, hogy Isten nem létezik, mert minden lehetősége megszűnik annak, hogy az eszes felfogás mennyei magasságában (ciel intelligible) találjunk értékeket; nem adódhat 93
