Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma

A Lét Ön-adódása, illetve önmagát-adása - a német kifejezés együtt lebegteti ezt a kétféle jelentést, a francia kifejezés használatakor pedig nem törődnek ezzel a kétféleséggel - a transzcendencia Létezésben vonulása. Éppen ellenkezője történik annak, amit az exisztencia vonatkozásában megfigyeltünk. Nem a Létező Létezésébe simul a Lét és a Létezés (metafizikára jellemző) kettőse, hanem a Lét létteti magát - legyen szabad élnem ezzel a szokatlan, műveltető módú Létige-használattal (melynek feltett, persze a metafizika méltóságához illetlen volta miatt meg nem engedett konnotációja a „magát kelletés") - Létezésként, felszíva magába, vagy már előre tartogatva, a Lét és a Létezés kettősét.

Nem az alapjait felkavarva zaklatja a metafizikát a Létezés és a Lét kettősének az egymásba simulása, hanem - nyomatékosítás céljából ismétlem az imént mondottakat - a tetőzést megosztva bizonytalanyítja el a metafizikát a Létezés és a Lét kettősének kiegyenlítése. Nem Létezés és Lét feszítékeként, miként az exisztencia, hanem Létezés és Lét közös Gyülemeként. Amelyben gyűlik ugyan gond, szorongás, és a gyűlést/gyülekezést belülről szaggató egyéb aggodalom, de baja csak addig gyűlik meg így az embernek, ameddig ezek a Lét síkján, ami a Lét világló tisztása („Lichtung") a Lét magamagát Létezőként adásában, nem terülnek. (Semmi esetre sem beposhadva, hínárosan, netán gennyedve, sőt kifekélye- sedve, mert hiszen a metafizika mindig „tisztába tette" magát, és Heidegger, sőt Sartre gondolkodásában is „tisztázódik" még mindig, noha kritikusan „állnak hozzá" már a metafizikához - mindezt csak zárójelben jegyzem itt meg azonban, mert még nem az Iszonyról és egyéb közegekről beszélek, hanem csak ezek viszonyítási rendszereiről, amennyiben ezek a nyugati gondolkodás eredményei.)

Mindhárom egymással feleselő írásból bővebben kell idéznem ahhoz, hogy a Létezésbe ereszkedett Transzcendencia Létezés/Lét binaritást Létbe egyszerre kötő, és belőle oldó esetét „érzékeltessem". A „Lét és idő"-ben ez áll: „Mindenesetre csak ameddig Létezés (Dasein) van, azaz a Létmegértés ontikus lehetősége, »adódik« (»gibt es«) Lét. Ha Létezés nem exisztál, akkor »függetlenség« sincs, és »magánvaló« sincs."34

Az utóbbi mondatot magyaráznom kell a német és a magyar nyelv grammatikai különbözősége, és a létfelfogás ezzel összefüggő különbözősége miatt. A „sincs" három szó összevonásából keletkezett. A „nem" tagadószóból és az „»és«, »is« kötőszókkal azonos »es«, »is« nyomatékosító-kiemelő szó" kétszeres alkalmazásából.35 A „nem" és az „és/is" összevonva „nincs", a „nincs" és az „és/is" összevonva „sincs". Az a mondatrész, amelyik a magyar „sincs" szó eredetije szintén három szóból áll ugyan - „»ist« auch nicht" - de a három német szó nem azonos jelentésű azzal a három magyar szóval, amelyikből a „sincs" keletkezett. Grammatikailag nézve ebben a különbözőségben rejlik elsősorban a két nyelven kifejezett létfelfogás különbözősége. Az „»ist« auch nicht" magyarul szó szerint, és magyarul ebben az alakzatban értelmetlen szórendet is megtartva: „»van« is nem" (persze ha a „»van« is"-hez azt tesszük hozzá pl., hogy „meg nincs is", akkor már van értelme, mégpedig akár ontológiailag kiaknázható sajátos értelme, de ezt most hagyjuk). Tehát a németben nem az „is" kötőszó van megkettőzve, hanem három különböző szó áll. Közülük a magyarban a létige „ist", azaz „van" szava hiányzik. Benne rejlik ugyan a „nincs", és ezáltal a „sincs" szóban, mert „az összetétel olyan mondatokban ment végbe, amelyekben az »es«, »is« nyomatékosító elemmel kiemelt »nem« állítmányi értékű volt. A két szóelem összeolvadása után az »is« nyomatékosító szerepe elhomályosult, s az összetett szó tagadó igévé vált." A nyelvi sajátosság éppen ezáltal függ azonban össze a létfelfogás sajátosságával, hogy a magyarban a névszói állítmány kijelentő mód jelen idejének 3. személyű alanyra vonatkozó használatakor nem mondjuk ki a „van"-t, hanem csak odaértjük (a létige záró fokon szerepel). Amikor a „nem" névszói állítmány, akkor mellőle marad el a „van". Tulajdonképpen négy szó van tehát összevonva a „sincs"-ben, mert a beléje olvadt „nem"-hez már előre hozzáértődik a létige „van"-ja, vagy még inkább beleértődik.

92