Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje

lókötet zárókövévé: „Éjjel háromkor, a mindennapos lámpaoltás után (NB.: Déry is mindig akkortájt tért nyugovóra: 442., 572. etc.), az elalvást megelőző pillanatokban félhomályosán derengő álomkép: mintha az űrhajóban feküdnék, amelyet láttam egyszer New Yorkban. (...) Az elalvás pillanatában úgy rémlik, űrhajóban fekszem, amelynek Föld a neve. És keringek az űrben, reménytelenül, mert a Semmi vesz körül. Nincs hová kilépni ebből az űrhajóból, hiszen a Semmibe lépek, ha elhagyom a Földet. És nincs hová megérkezni" (Napló 1968-1975: 299.). A két szövegrész szemléleti, s még a szóhasználatban is testet öltő hasonlatossága megdöbbentő. Kitetszik e víziókból, hogy mind Déry, mind Márai a kozmosz végtelenjébe és jeges hidegébe belevetett űrparánynak tekinti magát (vagyis az embert), oly lénynek, ki arasznyi létével oktalan és céltalan száguldásra ítéltetett a félelmes világegyetemben, s elméje nem világosodhat meg, ő maga sehová nem juthat el; csupán a Semmivel nézhet farkasszemet. Nyoma sincs e citátumokban annak az ujjongó én- és öntudatnak, amellyel például Szabó Lőrincnél, a Tücsökzene 276., Idő című darabjában találkozhatni: „...időtlen fények közt repültem a / fényszigettenger porszemszigetén / szigetporszemek fényporszeme, én." Kínálkoznék, hogy vizsgáljuk Déry és Márai belevetettség- és Semmiélményének esetleges összefüggését a Kosztolányiéval, illetőleg a József Attiláéval, még inkább Martin Heidegger Lét cs idő, valamint Mi a metafizika? című könyvének „Geworfenheit"- és „Nichts"-fogalmával (kivált Márai esetében lehetne izgalmas és tanulságos egy ily búvárkodás, hisz diáriumaiban újra s újra visszatér a Semmi kategóriája, a „.. .két Semmi - a születést előző és a halált követő Semmi „.. .a Semmiben pulzáló örök reménytelenség": Napló 1958-1967: 290.; Napló 1968-1975: 91. - lásd még ugyanott: 90., 127-128., 216., 275., 297.) - tér híján viszont le kell tennünk erről, beérvén kényszerűen a lehetőség jelzésével, még egyszer hangsúlyozva: a létezést egyikük is, másikuk is értelmetlennek s kilátástalannak tekinti (625. -Napló 1968-1975:10; Napló 1976-1985:18.).

A két, fentebb idézett s nyomasztó létlátomás arról is tanúskodik, hogy szerzőik nem fogadják el a metafizikai és egyéb istenérveket, tagadják a gondviselés elvét, ilyképp nem hajlandók megragadni a hit „koporsókötelét". Déry kereken kijelenti: „Materialista vagyok - ameddig lehet" (531.), és ha mégis - kevesellvén a ráció kínálta eligazítást - a kozmosz és a lét titkait kezdené faggatni, megtorpan: „Anyagelvű hitembe bezárva, nincs mit válaszolnom", illetőleg: „Ahol megreked a tudat, ott nyomban folytatja a hit. Én is hiszek, bár nem tudom, miben" (uo.). A túlvilágban semmiképp, elhárítván magától többször is ennek gondolatát (452., 531., 625. stb.). Márait Dérynéi sokkalta gyakrabban foglalkoztatja Isten létének avagy nemlétének, a hitnek, a gondviselésnek, a másvilágnak, az esetleges „folytatásnak" a problémája, ám egy vele abban, hogy ő sem kér a vallás(ok) és az örökkévalóság olcsó vigaszából. Néhány citátum: „Én (...) nem hiszek a túlvilági életben (...)"; „Minden között, amivel a vallások fenyegetnek, számomra legfélelmetesebb a feltámadás fenyegetése" (Napló 1958-1967: 265., 289.). - A buddhizmus, „Ez a hangtalan, retorikamentes vallás egy időben vonzott, mert a ritka becsületes vallás, amely nem ígér semmit; pontosabban, a Semmit ígéri; (...) A buddhista nem remél »örök üdvösséget«"; „Istenhit? Soha nem volt őszinte. A vallások kreálta Isten számomra mindig, a gyerekkorban is, inkább mondakör alakja volt, mint Isten" (Napló 1968-1975: 127-128., 252.). Kettejük felfogása kétségkívül rokon hát, de a hasonlóságok nem fedhetik el a különbségeket. Déry a jelek szerint kételyte- len ateista, Márai viszont - legalábbis a vizsgált időszakban - inkább még deista. Deista, ki nem Isten létezését, hanem csak a különféle religiók isteneit, illetve magukat a vallásokat, dogmarendszerüket tagadja, s szenvedő deista, ki - elutasítván a sivárnak vélt anyagel- vűséget - nyugtalanul, kínzó tépelődések közepett keresné (hasztalan) a bizonyosságodat, például a „Gondviselés" kérdésében (Napló 1958-1967: 181-182., 229., 245., 246.).15 Különbség ez, nem is jelentéktelen, kimondhatjuk mégis: Déry és Márai hiábavalóság-tudata, űri magánya, végleges rezignációja a hithiányból következik.

79