Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje

S következik a ráció mindenható voltába vetett bizalom szertefoszlásából is, ama fölismerésből, hogy megrendültek avagy már érvényüket is veszítették a hajdani evidenciák, s a józan ész, az értelem csak egy viszonylag szűk körben - annak is inkább a felületén - igazíthat el. „Éppoly bizonytalan és széthúzó vagyok, mint a világ, amelyben élek" - így Déry (86.). „Ahogy a 19. században elfakult a vallásos világkép és helyében derengett a Fejlődésbe vetett hit, úgy halványult el a »bizonytalansági komplexus« korszakában a Fejlődés társadalmi, történelmi alakítóerejébe vetett hit. Ez a bizonytalanság, az ingó talaj nem szűnik rengeni a 20. század második felében sem" - így Márai (Napló 1976-1983: 14.). „Két vakhit: a tudomány s a túlvilág mindenhatóságában" - formuláz ítéletet Déry (452.). - „...a remény, hogy a Tudomány felel mindenre, hitegette a kortársakat" - visszhangzik rá Márai (Napló 1976-1983: 14.). „Nem becsülöm túl az értelem szerepét életünkben. Sajnos, harmadrangú"; „...nem bízom meg föltétlenül a logika csavarmenetében (...)"; - „Az értelem nehezen követi nyomon a természet kacskaringóit"; - „A ráció kellemes útitárs az ember köznapi világában, (...) nagyjából rábízhatom magam. De ha tekintetemet leoldom a felszínről?" - ad hangot kételyeinek Déry (84., 260., 514., 531.). „A halált - mint a világegyetemet - nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs »értelme«. Csak van, mint a föltétien tények, értelem nélkül" - jelenti ki Márai (Napló 1976-1983: 122.). A józan ész felségterületének határaira figyelmeztetnek egytől egyig e megjegyzések, arra, mily esendő a ráció, s hogy épp a végső kérdések megválaszolására, a legbonyolultabb összefüggések kibogozására képtelen, de még a belső rend megteremtésére sem alkalmas (316., 625.). A kozmosz, a létezés s az emberi személyiség rejtélye egyaránt hozzáférhetetlen a fürkész értelem számára - derül ki „hordalékból" és diáriumból, ekként Márai és Déry az agnoszticizmusban is találkozik. Utóbbi néven is nevezi felfogását: „Szégyenszemre bevallom, az agnoszticizmus felé hajlok..." (483.), előbbi ki is mondja - „a természet" és a „természetfeletti világ tüneményei"-vel kapcsolatban - ez irányzat jeligéjét: „Ignoramus, ignorabimus...“ (Napló 1968-1975: 245. - a kiemelés Máraitól!). Az ember - tegyen bármit - mindig a megismerés korlátaiba ütközik, „...tudja, hogy szűk látókörén kívül is volna még mit látnia, de mit? Kérdezzen? .. .nem volna rá válasz, soha nem is lenne; így hát elméje épségének védelmében beéri a részletválaszokkal" (531.). Kettejük közül Déry a maka- csabb. Újra s újra hinni szeretné a ráció omnipotens voltát, hogy újra s újra az ellenkezőjéről győződjék meg, s arról: agnoszticizmusából nincsen mód kitörnie. „Unom az eszemet, mely túl ostoba ahhoz, hogy rendtevés közben belássa, nem lehet rendet tenni. (...) Nem tudja, hogy végül egy fal elé érkezik" (316.). „...az emberi lét legcsábítóbb, mert legmeredekebb kaptatója a kérdések kérdéséhez vezet: mik vagyunk és mire? Az elérhetetlen kilátóhoz, melyről letekintve, a föld látszólagos rendetlensége renddé csoportosulna, (...) az emberi tenyészet is magyarázatot kaphatna", ám „A kérdések kérdésére, hogy mik vagyunk és mire, ma éppoly kevéssé tudnánk válaszolni, mint a pleisztocénban köveiket pattintgató őseink" (409., 412.). S a nagy válaszokra kíváncsi, bizonyosságokat áhítozó Déry végtére belátja azt is: nemhogy a mindenség talánya, még egy személyiség titka is megfejthetetlen; minden ember annyiféle, ahányféleképp vélekednek róla (412-414.). Miként igazodhatnánk el a világban, ha még egy tenyérnyi földdarab - tulajdon kertünk - féktelen tavaszi zsendülése is zavarba ejt, s buja vegetációjában minduntalan eltéved a tekintet (405-408.)? S mégis: a „bőszemű" (Déry kedvelt kifejezése!), a telhetetlen, a fennhéjázó ember és emberiség örökkön megkísértené a lehetetlent, ahelyett, hogy alázatot tanulna s arányérzékét finomítaná. „Mi késztette az emberiséget Bábel tornya építésére? A félelem? A nagyravágyás? Vagy a hiúság? A kíváncsiság? Elégedetlenség elrendelt sorsunkkal s adott képességeinkkel? Épülnek ma is bábeli tornyok, egyre újabbak, holdig érők s maholnap azokon túltevők, de a tetejükön álló hüvelykmatyi hiába néz farkasszemet a végtelen rettenetes szemével: marad, mi volt, ganéjtúró bogár" (479.) - mint ama bogár, amely - meddőn, szánalmasan, botor heroizmussal - megannyiszor a magasba ka80