Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Fekete J. József: Iskola a határon (túl) (Kontra Ferenc: Gimnazisták)

Fekete J. József

Iskola a határon (túl)

Kontra Ferenc: Gimnazisták

Kontra Ferenc elhatározta, hogy ezentúl csupán magáról ír. Ez az ezentúl-nak nevezett kronotoposz az 1970-es évek derekát jelöli, amikor a szerző még nem igazán számított írónak, túl volt gimnáziumi dolgozatokon, verseken, rockszövegeken, néhány novella is formálódott a keze alatt, de a tudatos írói felkészülést jelképező három vastagborítójú füzet csak nem telt a pécsi kollégiumi évek alatt, a tervezett trilógia nem csak hogy nem készült, de a leendő szerző idő múltával még az első résznek adott, Marc Bolan T. Rex együttesének dalcímét átörökítő címet, a Children of the Revolutiont is banálisnak érezte, és kitépte a címlapot az egyetlen megkezdett füzetből. Egy hiányból építkező trilógia készült a szerző pécsi diákéveiben. Mert afelől kétség sem lehet, a Gimnazisták hőse maga a szerző, Kontra Ferenc, az az V (Ötödik) Kontra Ferenc, akinek életéről, családjáról, drávaszögi rokonságáról részletekbe menően szinte mindent megtudható az író tucatnyi kötetéből. Komolyan gondolta ugyanis vagy negyed százada, hogy a továbbiakban magáról ír majd. Ugyanakkor az is bizonyosnak tűnik, hogy a tervezett trilógia mégis megszületik: szerintem a mostani regény lesz az elképzelt triptrichon központi táblája, a Drávaszögben töltött gyermekévekről az eddig megjelent novellák alapján születik egy önközpontú mű (az 1988-as Drávaszögi keresztek regény is ideillenék tulajdonképpen, de az koncepciójában más, a tájmítoszt ragadja meg benne és a tájban folyó közösségi létet beszéli el epiko-lirikus történetfüzérben), a másik oldalon pedig a Szegeden töltött egyetemi éveknek lenne helye ebben a (kritikus által feltételezett) háromrészes önéletrajzban.

Az ezentúl vízválasztója ezen felül azért is érdekes, mert nemcsak a Gimnazisták kamaszhősének fejében született meg a rocknemzedék virágkorában, hanem a magyar prózában egyáltalán ekkor kezdődött a történet rehabilitálása, ekkor indult meg a folyamat, amely során „ az elbeszélés aktusa kilép a történetmondás útvesztőjéből és történetalakzatként disszeminálódik', (Bombitz Attila); innentől fogva vetül az írói tekintet az öntörténet tükrébe, az önelvűen alakuló, fikciós történetek helyébe az életelvűségre alapozó családtörténet, a napló mint öntematizációs eszköz, a legenda vagy az urbánus anekdota kerül, amiből kiindulva a múlt század kilencvenes éveire eldől, hogy a nagyregény műfajának helyébe a töredékregény lép, hogy a regénytörténet helyét a novellaregény veszi át, az apollóni distanciát és objektivitást sugalló láttatásmódot pedig kiszorítják a lírai hangvételű szövegek. A műfaji evolúció öntematizálásának lehettünk tehát szemtanúi az elmúlt negyed században, láttuk a folyamatot, és lehetséges, hogy olvasóként nem tartottuk a kellő iramot: mivel az irodalomban semmi soha nem befejezett, egyelőre még az is bizonytalan, hogy mi az a határ, ameddig ez a feltörekvő és magának egyeduralmat követelő személyesség elmehet. Amennyiben ez a kérdés felvetődhet - és már miért ne vetődhetne fel - Závada Pál Jadviga párnája, valamint Milota című regényeinek egymáshoz való viszonyításában, úgy jogos lehet a Drávaszögi keresztek és a Gimnazisták esetében is. Addig természetszerűleg elmehet „ az apróság iránt érzett gyöngédség" (Fried István), amíg célirányos: nem akar nagy regény lenni, vagy egyáltalán nem akar regény lenni, csak feljegyzés, de nem értelmezi a világot, hanem teremti, elölről, a kezdeteitől fogva teremti, írja, hiányosságaival, fogyatékosságaival, múltjával és a jövője lehetőségével egyetemben teremti. És ehhez elég egyetlen ember látószöge. Miként Mesterházi Mónika írta, „ az érveken túl (vagy innen) az evidenciáknak nagyon nagy szerepük van. Úgyhogy nemcsak jogunk van azonos szövegeket ellentétesen érteni, de nem is mindig tehetünk róla". Valóban, egyes irodalmi alkotások nem képesek teljes hatáskifejtésre, amennyiben referenciális rétegük rejtett marad az olvasó előtt. A lehető legegyszerűbben mondva, egy szociográfia például attól lesz jó, hogy jól megírja a szerző. Ám semmitmondóvá válna, amennyiben valami módon leválasztanánk róla a valóság-megfeleléseket.

Itt egy picikét talán bántjuk Kontra Ferencet, ő ugyanis szándéka szerint az objektivitás iróniájával kívánta megírni a Gimnazisták történetét; a leendő filológusok és monográfusok előtt feltárom, a regény borítóján látható srácokkal el is olvastatta a regény kéziratát, hogy azok hitelesítsék, úgy írta-e meg az ese110