Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Fekete J. József: Iskola a határon (túl) (Kontra Ferenc: Gimnazisták)

menyeket, ahogy azok megtörténtek. Nemes, apollóni szándék, csakhogy bennünket nem érdekel: ezerszer ismételtük már, a valóság kíméletlenebb minden fikciónál. És ha valakinek ezt a valóságot sikerül megírnia, nagyobb cselekedetet művelt, mintha a fikciót valószerűsítette volna. S ugyanezt mondanám el fordítva is, tehát ha Kontra Ferenc műve fikcióból táplálkozna, akkor az objektivitását kellene dicsérnem - Kontránál optimális arányban elegyedett az objektivitás és az irónia, a fikció és a realitás, amit minden kertelés nélkül úgy is megfogalmazhatok, hogy egyszerűen tud írni.

Erre készült tudatosan. Erre a regényre is. Ismerte az alapműveket, a Légy jó mindlwiáligot, az Iskola a határont meg A városi és a kutyákat, sokat járt eszében az Utas és holdvilág, meg egy egész sor más könyv, ugyanakkor azt is elhatározta, az ő iskolája, bármennyire is hasonlít a valóságban a magyarországi vagy éppen perui iskolákhoz és kollégiumokhoz, merőben más lesz: a regény nem az iskoláról, hanem az iskola egyik diákjáról, magáról szól, apró, szívet melengető epizódokból építi a történetét, amely inkább stílusával, mint eseményeivel vall a szerzőről. Iskoláról írni ugyanis nem volt újdonság számára, a baranyai Laskó általános iskoláját alaposan leírta már novelláiban tanítóstul, torna- és földrajzórástul, a vadászatra érkező államelnök előtt tisztelgő zászlólengetésestül, és ezekben a szövegekben az embernek emberhez való viszonya élesedett ki egy-egy jelenetben. Mostani iskolája azonban a határon túlra esik, Pécsett iratkozik gimnáziumba három társával együtt, Horvátországból, az akkori Jugoszláviából négy évre Magya- rországra kerül, a hetvenes évek nyiladozó derekán egy még zárt, félelemmel és frusztrációval teli világba. Az otthoniba még nem nőhetett bele, az ittenibe felkészületlenül került. Két világ közötti életre kényszerült. Egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakába az önmagáért vállalandó teljes felnőtt felelősség, és többé sehol se volt már igazán odahaza. Hontalanná lett a gimnáziumba való beiratkozással. És ekkor döbbent rá arra is, hogy kisebbségi. Rálépett a River of No Return tutajára, és most, negyed század múltán mintha a régi filmek mozijában nézné önmagát, amint küszködik, viaskodik a soha vissza nem térő folyó árjában, sihederi büszkeséggel nyelve a reménytelenség, a kilátástalanság, a megalázottság könnyeit, de megfeszíti izmait, s bízik benne, hogy egyszerre csak ott terem mellette Gizi vagy Krisztina, akinek vállán megpihentetheti sajgó karját...

... mint egy nyálas westernben a laskói mozi olajozott padlójú termében, nyikorgó széksorok között, ahol a történet elkezdődik. Kontra kedvenc színhelye a mozi, de ez a beázó mennyezetű, negyvenes égőkkel megvilágított terem, a gyerekkori rajcsúrozás és a serdülőkor petting-gyakorlatait előkészítő tapperolás, az undor és a szerelem helyszíne, ahol soha nem vetítik ugyanazt a filmet, mert nem lenne rá közönség, ahol a visszatérés nélküli folyón tutajozók mintha az életből is kifelé evickélnének, s csak egy- egy filmszakadás idejére pihenhetnének meg. Ebben a falusi moziban kezdődik ez az elejétől fogya- történet, az elbeszélő-hősnek azzal a felismerésével, hogy bárhová is szólítja a döntése, mindenütt idegenül kell élnie. A laskói mozi - milyen esetlen lenne itt filmszínházat írni, pedig még bedeszkázott zenekari árok is volt a teremben -, tehát a mozi vásznán azonban csupán háttérként pereg a River of No Return látszatvalósága: előtérben a boldog-keserű emlékezés (a múltidézésben könnyedén előre- és visszacsatoló) kockái peregnek, éles vágásokkal irányítva a figyelmet a rockzenével együtt cseperedő és együtt lázadó nemzedékre; ugyanakkor egy képmutatásra épülő országra, pontosabban kettőre, emblemetikus pillanatokat merevítve ki a soha vissza nem térő időből, akárcsak a filmhíradó, ami mindent szebbé és jobbá varázsol. Kontra hosszú, megjelenítő mondatai is ugyanilyen varázserővel rendelkeznek, andalítóan bársonyos fészkükben ámuldozik az olvasó, miközben ez a fészek nem nyújt biztonságot, a szavak ugyanis csak egy kemény és kíméletlen valóságot ruháztak fel látszatmelegséggel és az oltalmazás illúziójával. Ezek a mondatok számottevő térbeli távolságot kapcsolnak egybe, és időbeli csúszásaik is egyértelműen magától értetődőnek tűnnek. Kontra Ferenc azon ritka írók egyike, aki veleszületett adottságként kezeli az írást, tud írni, van arányérzéke, stílusa félreismerhetetlen, nincs olyan leírt oldala, amit végig nem kellene olvasni: mondatai simán, megnyugtató, bizalmat gerjesztő közvetlenséggel ölelkeznek egymásba, azonban mégis mindig hagynak maguk közt annyi hézagot, amekkora helyen átsüthet a valóság időbeli távlatból történő átértékelésének komor iróniája. Hiszen a gimnazista diák folyton idegen országba tért haza, folyton a szellemi és erkölcsi továbbélésért kellett megküzdenie, a kollégiumban elsőként azt kellett megtanulnia, hogy miként kell törülközővel verekedni. Az idegen országban szemforgató, elit közösségbe került, csupa alakoskodás és a középszerűséget palástoló affektálás vette körül, hát nem is teszi könnyen zsebre Pécs mindazt, amit a huszadik századi városlakóvá vedlett Kontra Ferenc a szemébe mond ennek a városnak, mindazok közös metonímiájának, akikkel összehozta a négy középiskolai esztendő. Nem biztos, hogy a pécsiek olyannak látták, látják városukat, amilyennek Kontra emlékeiben él, de ebben a regényben ez a kép hiteles, „ a múltat végképp nem lehet darabjai alapján rekonstruálni többé" - jegyzi a szerző, ám kísérletet tesz rá, hogy a múltról benne élő, égő képet olyan, a realizmus ördöge által lakott részletekkel teljessé tenni, amelyek az olvasó számára is valószerűsítik mon111