Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)

(Az újvidéki polgár) Drámavázlatot írogatok. Újvidéki polgár avagy play Márai. Számomra nagy kihívást jelent, hogy Márai talán egyetlenegy művében sem hisz az igazságban, a jogrendben annyira, mint a Kassai polgárok című drámájában. A jog érvényre jut, még akkor is, ha a személyes igazság megsérül. János mester ugyanazzal a vésővel öli meg a zsarnokot, amellyel halhatatlan művét faragja. Csak arra szeretnék válaszolni, hogy mi történt az igazsággal. És az újvidéki magyar polgárral? Mikor halt meg? 1918-ban? 1945-ben? Vagy soha nem is létezett? És a véső? A művész szerszáma? A szóról kérdezni sem merek.

(Művész maradj!) Ismerős helyzet. Kassa veszélyben, a zsarnok tör a városra. A leggazdagabbak mentik az irhájukat, magára hagyják a várost. János mester a maradás mellett dönt, nem a nagy eszmék késztetik erre, hanem a munkája. A művészi látomása. „Döntöttem és munkámmal maradok." Nem vár sokat cserébe, még csak tragikus katarzist sem. „Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy."

(Az öregségről) „így kezdődik az öregség. Magánnyal és hallgatással" - állapítja meg Márai hőse. Szóról szóra így van. Amit ezután tesz, olyannak tűnik, mintha magával beszélgetne.

(Akiket egyedül hagyott az Isten) Nem tudok ellenállni az idézgetésnek. „Akit Isten egyedül hagy, annak dolga van. Ezt csak én tudom." Ugyancsak János mester, a kőfaragó és a művész mondja ezt. Én már csak azt az újvidéki polgárt látom, akit elhagyott az Isten. Örökre.

(Ozorai üzenet) Minél hamisabb, annál hangosabb a nemzeti érzésekkel való hivalkodás. Igaza volt az európai műveltségű ozorainak: „A hazafiság a mai magyarok közt, a legjobb értelmű is, enyhe, inkább csak tréfás zsidózással kezdődik; ez az előjáték; alapjában nem áll másból, mint csendes sóhajtozásból és mély légvételből, mintha csak a tüdő hangszerelése volna. Az is." A főfoglalkozású kisebbségiek azonban nem vesznek tudomást Illyés palackpostájáról, mélyeket lélegeznek, sóhajtoznak, mintha ez lenne a hiteles „magyarságteljesítmény".

(Babits és Mészöly: Mi a magyar?) Mészöly Miklósnak a Babitsra rímelő felkiáltása cseng a fülemben: „Végre is mi a magyar és milyen? A lehető legprimitívebben szólva: hála istennek, sokféle; miképp a vére is az. S talán épp ezért, egy remélt Európa holnap modellje is."

((j'osic: Mi a szerb?) „A szerb ember, nem ember, ha nem szerb, írta Dobrica Úosic 1986 augusztusában. Aligha írtak le kegyetlenebb mondatot az elmúlt évtizedekben.

(Titkos tapasztalatok) A sokszor túlbecsült, sokat magasztalt dicső és bölcs élettapasztalat, értéktelen tapasztalat. Csak az ér valamit, amiről nem merünk beszélni senki előtt. Magunkba fojtjuk a szót, ugyanúgy, miként szégyelljük az érzést, amely kerülget bennünket, ha bizonytalanul imbolyogni kezdünk az utcán. Lépdelhetnénk határozottabban, hiszen tudjuk, hogy elindultunk valahová, de nem maradt annyi erőnk, hogy ezt megvalljuk valakinek.

(Valóság: a félmondatok világa) Kilépek az utcára, sétálok, bámészkodom. Kedvenc újvidéki kávézómban kapucínert rendelek. Bécs, hitegetem magam boldogan. A legkellemesebbek ezek az alkonyati séták, amikor már senki sem ismer fel az utcán. Úgy érzem magam, mint egy diák, aki megszökött az iskolai óráról. Boldog vagyok, mert elmenekültem a gályapadom mellől. Az időfecsérlés visszakalauzol az életbe, egyenesen a valóságba. Zsong a

73