Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)

egykori demokratikus magyar ellenzék. Ki erre ment, ki arra, én pedig egyedül ácsorgók az egyik pesti utcán.

(Válaszúton) Timothy Gordon Ash jól ismeri a keleti förgeteget, éppen Közép-Európán mérte le, milyen károkat okoz. Most arra figyelmeztet, hogy Európa ezekben a válságos években ne rivalizáljon Amerikával. A Nyugat egésze került ostrom alá, írja az a történész, aki a sorsfordító órákban, a nyolcvanas évek végén, pontosan értelmezte, hogy mit jelent Európa egysége és érdeke. Valójában e baljós évtizedben dől majd el, hogy hol húzódnak meg Európa határai, hiszen ennek az évezrednek a legelején minden európai nemzetnek alkalma adódik arra, hogy újra meghatározza önmagát.

(Mindent vagy semmit?) John le Carré, angol író emlékeztet arra, hogy nem régen még azt követelte, hogy Milosevic mellé ültessék Putyint is a vádlottak padjára a csecsenföldi háborús bűnök miatt. Most azonban - írja - valóságos szentnek fog látszani. Ezt a fordulatot nem tartja méltányosnak. Annál meglepőbb viszont, hogy a neves angol író Oszama bin Ladennal sokkal tapintatosabb. Azt jósolja, hogy tábora növekedni fog és legyőzhetetlen lesz. Mélységesen felháborít az ilyesfajta radikalizmus. Vagy győzzön a teljes igazság, vagy pedig jöjjön a híres nevezetes Oszama. Ugyanilyen hangokkal találkoztam a NATO bombázások idején is: vagy a tökéletes igazság, vagy pedig Milosevic. A tökéletes igazság fundamentalizmusa babonázza meg azokat az értelmiségieket, akikben nincs erő és bátorság a részigazságokért síkra szállni. Vagy pedig túlságosan alacsonyrendű feladatnak tartják ezt.

(Ninivel) A mai terroristák olyan hatalmat követelnek maguknak, amilyennel eddig az emberek csak az Istent ruházták fel. Lásd; Ninive.

(Az önbecsülésről) Pécs. A közönség spontánul tapsolni kezd, amikor arról beszélek, hogy szakítani kell a hagyományos kisebbségi diskurzussal, amely az anyaországban áldozati tőkére akar szert tenni. Lassan-lassan az anyaországi polgárok némi kétellyel fogadják azt a diskurzust, amelyet főleg a kisebbségi politikusok honosítottak meg, s amely arról szól, hogy ők emberfeletti küzdelmet folytatnak, de ennek ellenére tehetetlenek a többségi túlerővel szemben. A példák azonban másra tanítanak. Ha a kisebbségi emberben megvan a kellő önbecsülés, akkor nem bírja megsemmisíteni semmiféle túlerő. Az önbecsülést azonban nem erősíti, ha folytonosan a végzetszerű vereségről beszélünk. Az önbecsülés lényeges eleme a személyes példa. S ebben nem járnak elöl azok, akik hátat fordítottak a kisebbségi életnek, hogy Budapesten kamatoztassák a szenvedés-tőkét. Ennek függvényében értelmezhető Szilágyi Istvánnak, az egyik legjobb erdélyi regényírónak a polemikus mondata. Köszönöm, jól élek, mondta, nem akarom, hogy az eltávozottak Budapesten kamatoztassák szenvedésemet.

(Janicsárok) Igen, elsikkasztják a Vajdaság autonómiáját. És maradnak a janicsárok. Akik majd elrebegik, hogy bizony ők is az autonómia élharcosai, csakhogy óvatosak és megfontoltak. Csak olyan kosztat kaphatunk, amilyet a szakácsnő főz, még akkor is, ha fizetünk érte. Unalmas történet. A népet azok csapják be legsikeresebben, akik nem mondják azt, hogy nem, nem mondják azt, hogy igen, hanem éppen ellenkezőleg. Ezt a mondatot 1971- ben egy kommunista funkcionárius vágta a fejemhez, amikor azzal vádoltam a magyar kisebbségi politikai elitet, hogy az anyanyelvét is elfelejtette. A pártállami retorika, lám, túlélte a néhai kommunista funkcionáriusokat.

54