Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)

(Régi szép idők) Olvasom a különböző ünnepi kulturális rendezvények étrendjét. Beköszöntött az író-funkcionáriusok ideje. Szabatosabban: diadalmasan visszatért a pártos esztétika és a pártos irodalom.

(Csak mértekkel!) Úgy látom, hogy a kormánypártunk kijelölte azt a csúcsszervet, amely ajánlásokat hoz a státusmagyarság elnyerésének ügyében. Méghozzá közvetlenül az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottsága, vagyis a Velencei Bizottság salamoni ajánlása után. Az ajánlások nem fogadják el azt a román kifogást, hogy a magyar kormány jogszerű keretbe foglalhatja a kisebbségek támogatását. Megállapítja, hogy „az állam kibocsáthat idegen állampolgárokra vonatkozó jogi aktusokat", de kifogásolja az ajánlószervezetek létrehozását a szomszédos országokban („Az állam nem ruházhat kvázi hivatalos feladatokat egy más államban bejegyzett nem kormányzati egyesületre."). Az ajánlásokat a magyar és a román fél kitörő örömmel fogadta. A kedvezménytörvény létjogosultsága tehát nem vitatható, csak éppen az alkalmazás technikáját kell finomítani. Miközben az Európa Tanács szakbizottsága kifogásolja az ajánlószervek létrehozását, „eurokonform" kisebbségi politikusaink egymással marakodva létrehoztak egy szervezetet, amelynek összetétele az egyszerű magyar polgárt arra buzdítja, hogy beiratkozzon a kisebbségi kormányzópártba. Biztos, ami biztos. A Balkánon így van! Emlékszünk azokra az időkre, amikor az egyszerű takarítónők is beiratkoztak a Szocialista Pártba, nem követelte ugyan tőlük senki, de a biztonság kedvéért mégis megtették. A kisebbségi marakodás a Velencei Bizottság ajánlása után bohózatként zárult, a marakodók hoppon maradtak, de jó lenne engedni a hatalmi mohóságból, már csak azért is, hogy ne járassuk le a magyar kormány igyekezetét. Mert a Velencei Bizottság korrekciója ellenére ez a kormány érvényt szerzett politikai akaratának, hogy törvénnyel szabályozza a kisebbség-támogatást. Ezzel együtt pedig az európai színtéren egy alapelv fogalmazódott meg. Ez pedig eredménynek számít, még akkor is, ha a státustörvénynek nagyobbrészt jelképes értéke van.

(Teszt) Megállók a Futaki úti piacon. Furdal a lelkiismeret, mert hetek óta nem jöttem ki ide. Továbbra is a szőlő a legdrágább gyümölcs, állapítom meg magamban. Ez a piac mindig kitett magáért, még a legnehezebb időkben is, morfondírozom tovább. Aztán egy magányosan ácsorgó embert pillantok meg, aki rövid időközökben elkiabálja magát: „Ez fasizmus." A hangja megbicsaklik és legyint egyet. Majd kezdi elölről. Senki rá sem pillant, a járókelők behúzzák a nyakukat és mennek tovább. Talán azt gondolják róla, hogy zavarodott kissé, viszont meg sem fordul a fejükben, hogy egy túlságosan józan ember tesztelte őket. Olyan korban élünk még mindig, amikor a józan ész és a hibbantság közötti különbség alig érzékelhető. Vesztünkre!

(A lombsátrak) Alázatosan viselkedem a jelentéktelen témák előtt. Már egy hete figyelem a lombhullást, s egyre jobban becsülöm az állhatatos lombsátrakat. Tudják ők is, amit tudni kell, akárcsak én. De azt nem tudják, hogy a jelentős témák úgyis csalárdak és zsákutcába vezetnek.

(Köszönet) Márai Sándor egy eddig nem publikált írásában a belső és a külső emigrációban élő polgárok fegyverének nevezte a Szabad Európa Rádiót. Felkapom a fejem, apám jut eszembe. Az ötvenes években korán reggel vagy késő este fejével cinkoskodva intett a rádió felé, tehát felülhettem az asztalra, hogy megkeressem a Szabad Európa Rádiót. Az asztal feletti polcon álló furcsa alakú rádión nehéz volt megtalálni azt a hullámhosszat, amelyen a Szabad Európa sugározta műsorát. Az én ujjaim érzékenyebbek voltak, mint az ő érdes keze. Ha az egyik hullámhosszon nem sikerült, akkor gyorsan áttértem a másikra, volt vagy hat-hét, egyen mindig hallható volt a műsor. Mindezt halkan kellett keresnem,

55