Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)
a nemzeti érzés a népbe költözött, azon nyomban nemzeti gőggé, nemzeti érzékenységgé változott. (Bizánci árnyék) A közeljövőben bizánci stílusú templomot szentelnek fel a Telepen. Ahol Maurits Ferenc és Ladik Katalin lakott. Ahol valahol magyarul beszéltek egy kiskocsmában sörözés közben. Úgy hírlik, a köztársasági elnök is megjelenik a nagy vallási ünnepélyen. Nem kell tartani, ismételgetik a magyar kisebbségi kormánypárti politikusok, a köztársasági elnök jóindulatú nacionalista. Bizonyára ők jobban tudják, mint én, aki hiába keresi azt a kiskocsmát a bizánci árnyékban. (Sisak és vallás) A Jugoszláv Katonaság bejelentette, hogy engedélyezni fogja a lelkészi hivatást a kaszárnyákban. De, amint a katonai szóvivő közölte, kizárólag a pravoszláv lelkészek kapnak erre engedélyt és - közpénzt. Természetesen a felelős magyar politikusok, a különböző felelős kisebbségügyi minisztériumok és titkárságok nem emelik fel a szavukat a diszkriminatív javaslat ellen. (Az irónia utolsó stádiuma) Egy évvel ezelőtt számos jel mutatta, hogy a vajdasági kultúrában új és fiatal nemzedék lép fel. Hova tűntek hirtelen? Most már inkább olyan megbízható fiatalokkal tűnnek fel, akik kötelességtudó interjúkat készítenek az uralkodó kisebbségi párt vezetőivel. Még az intonáció is a pártállami hangnemet idézi meg. Nincs „rázós kérdés", nincs párbeszéd. Csak olyan kérdés terem, amit az illető politikus elegánsan megválaszol. Még álmában sem kívánhatna jobb kérdezőt. A fotó is mellékeltetik, persze. Erről beszélgetek néhány magányos fiatal értelmiségivel, akik azonban keserűen figyelmeztetnek, ezek már nem fiatalok, hiszen negyvenfelé közelednek. Úgy van, igazatok van, ismerem el vonakodva, de akkor hol vannak a fiatalok. Bizony - hallom a választ -, a sok hivalkodásnak meg kell fizetni az árát; a mi Bácskánk annyi nemzeti hőst exportált, hogy a fiatalok egyszerűen elszivárogtak. Nem látják többé értelmét a kitartásnak. Magamban igazat adok nekik. Mi értelme az idejétmúlt humanista zúgolódásnak? A kritikai gondolkodásnak? Túl sok illúzió omlott össze, őrizzük legalább az iróniát. Tegyünk úgy, mintha nem élnénk ebben a világban. Ez az irónia utolsó stádiuma. Az előbbi stádiumok már banálissá váltak. Kompromittálódtak. (A státusmagyar megérkezik) A Fudex éjszakai járata reggel hat előtt fut be Budapestre. A Népstadion metróállomás pénztáránál villamosjegyet váltok. Almos, rosszkedvű várossal találkozom. Az egyik bódé előtt pálinkáért és lepényért állnak sorba az emberek. Az újságárus néni hangosan kiabálja: Nekem is hozzál egy pofányit, János. Egy férfi nekem szegezi a kérdést: Munkát keresel? Ne szalaszd el a kitűnő alkalmat. Akaszd a hátadra Zöldalma Kiskocsma hirdetését és flangálj a városközpontban. Az Astoriától a Dunáig. Végig a Kossuthon. Aztán a Vácin, ahol a gazdag nyugati turisták ténferegnek. Napi háromszáz forint! Bizonyára észrevette zavarodottságomat, mert hozzátette: Egy fillérrel sem többet. Szénhordásra úgyis elég roggyant vagy, öregem! (Pesti kirakatok) A pesti kirakatokban Hungtinton elhíresült könyvét látom. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Új kiadásban! (Bibó utca) Budapest új utcaneveket készül avatni. Egy ismerősöm beszámol arról, hogy Teleki Pál is utcát kap. Azért újságolja, hogy vigyem hírül a szerbeknek. Bizonyára örülni fognak. A vállamat vonogatom. És lesz-e Budapesten Bibó István utca, kérdem csendesen. Nem, nem tudok róla, mondja az ismerősöm. Azon tűnődöm ez után, hogy hova lett az 53
