Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Sándor Iván: Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?...
Sándor Iván Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?... Mindent eltakaró esőben látom Iszménét. Szurdok szélén áll. Hatalmas, széltől csiszolt fehér sziklatömbök. Kisebbek is, egymásra rétegezetten, ■mint a tengeri kavicsok. A szurdok meredek partok között kígyózva: mitikus tömegsír. De a holttestek nem itt vannak. Sem Oidipusz apateste, sem lokaszté anyateste, sem Eteoklész és Polüneikész fivérteste, sem Antigoné nővérteste. Ezüstfényű az éjszaka, holott éget a nap. Szúró déli fény csattan a sziklákon, pedig világít a hold. lszméné elindul. Az esőcseppek úgy burkolják be, mint mondjuk Ljubimovnál a hatalom felnyithatatlan kelepcéjét szimbolizáló elasztikus függöny Hamletet. A világirodalom könyvtárnyi Oidipusz-Antigoné feldolgozásában Iszméné- nek jutott a legszerényebb hely. Nem szerepel Euripidésznél, Senecánál sem. George Steiner könyvében olvasom, hogy nem jelenik meg Alfierinél sem, Statius első századi eposzában is gyorsan eltűnik. A modern változatokban lép elénk újra. A mítoszkutatók még a halála körülményeiben is ingadoznak. Megszoktuk, hogy az európai kultúrát a görögökig vezessük vissza. Nagyjából a periklész-kori filozófusokig, drámaírókig. Szophoklész trilógiája a közösségért érzett elkötelezettség, az önszembenézés, az álarcok levetésének, a katharzisnak évezredekre hagyományozódott üzenetét jelenti. Ritkábban vizsgáljuk azt, hogy Szophoklész is, drámaíró társai is, az őket megelőző archaikus mondakörből válogattak, és meglehetős önkényességgel a saját koruk tapasztalatai-igényei szerint alkották meg műveiket. Az archaikusból-véresből-gomolygóból „csapták ki" azt, amit az európai kultúra az alapoknak tekint. lszméné statiszta-szerepe sem érthető e nélkül. Euripidész, aztán Seneca tehát észre sem vette. De Szophoklész sem tudott vele sokat kezdeni. Talán azért, gondolhatjuk, mert Iszménének az archaikus mondakörben sem jutott szerep. De ez nem így volt. Gondolkozásunk egyik sajátossága, hogy habár minden múlt, amihez képesek vagyunk magunkban eljutni a folytonosságra, a volt-van-lesz radikális különbözősége mélyén búvópatakként hömpölygő hasonlóságokra mutat rá, mégis szeretjük egy mentalitás, háború, tömeggyilkosság-sorozat mögött ezeket a folyamatosságokat figyelmen kívül hagyni. 3
