Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Vekerdi László: Közjóra való törekedések (Benkő Samu hetvenöt éves)

tó szemléletet, amely egy időben a szellemtörténeti iskolának volt a sajátossága, nem tudom elfogadni. Én a kultúrát a civilizációtól elválaszthatatlannak tartom." (Újrakezdések, Csíkszereda 1996, 335-336.)

A Murokország (1Criterion 1872), a nyárádmenti zöltségtermesztőkről szóló szociográfiai esszé (vagy inkább elégia?) szerzője ugyanúgy gondolkozik, mint a Kapások utópiáját emberöltővel azelőtt és ugyanolyan zord időkben felvázoló író: mindkettőjüknél szükségszerű és megfordíthatatlan a vonatkozás „értelem" és „értelmiség" között. S még az is mennyire „Némethlászlói", ahogyan a történész finomít: „Persze az idők folyamán az iskolázásnak egyre nagyobb szerepe lett az értelmiség formálásában, de sohasem kizárólagos." (Alkalmak és szavak, 311.) Lásd: Iskola Kakaskúton.

író és történész szellemi harmóniája azonban jellegzetes műfaji különbségekben nyilvánul meg és bontakozik ki. Páratlan, s nem csak honi vizsonylatban, az a szakmai érzékenység, felkészültség, forrásfeltáró és értelmező leleményesség, történeti szintetizáló-készség, ahogyan Benkő vizsgálja és ábrázolja az erdélyi iskolázás hosszú civilizációs folyamatának lépcsőit és fázisait; a tanítói pálya különféle társadalmi és nemzeti előítéletekkel, gazdasági nehézségekkel, egyházi szűklátókörűségekkel és szűkkeblűségekkel gátolt önállósodásától az erdélyi Kollégiumok szervezeti, egyházi és diszciplináris differenciálódásán át a Kolozsvári Egyetem megalapításáig, kiteljesedéséig és hatalomváltásos tragédiáiig. Benkő forráskezelő technikájának és szintetizáló készségének megfelelően itt is többnyire egyéni sorsokat szembesíthetünk hosszabb vagy rövidebb, helyi és általános társadalmi, gazdasági, politikai trendekkel; mindig az erdélyi történelem „hosszú szakaszú" menetébe ágyazottan. Ebben a tágas, az Annales-kör történészeinek a munkáira emlékeztető és később rájuk explicite hivatkozó perspektívában az erdélyi longue durée persze gyakran „Menet a ködben"; és épp ennek „Keményzsigmondian" objektív és együttérző bemutatása vet Benkő historiográfiájára összetéveszthetetlen és felejthetetlen fényeket. Nehogy ezt valaki holmi „Festschrift"-es ömlengésnek értse félre: nem egyedi sajátosság ez. Ahogyan a „Kriterion-korszak" (megint egy benkői névadó lelemény) az egész akkori magyar irodalom csúcsa volt, úgy az egész mai magyar történész-szakma legszebb művei erdélyi értelmiségiek munkái. S hogy ez máig így lehet, az egyebek közt Benkő Samu sorsformáló ér- telmességének köszönhető. A kelet-európai (hadd mellőzzük a többnyire ide is csak díszítő jelzőként odabiggyeszthető „közepet") és balkáni rendszerkatasztrófák inkább, mintsem rendszerváltások szédületében és forgatagában az erdélyi értelmiségiek egy kis csapata egy minimális, bár még így sem könnyen végrehajtható tervet vázolt fel és valósított meg: újraélesztették, újrakezdték az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Az újrakezdést emeli ki munkájukban Benkő, mivelhogy személyes feladatvállalásukon és erőfeszítéseiken túl, illetve előtt elsősorban ez a sikerük titka. Az, hogy volt mit újrakezdeni, és az, hogy ezt ők felismerték és elismerték. Mikó Imre (szintén szimbólummá vált) könyveimével szólva az Akik előttünk jártak távlatában gondolkozhattak és gondolkoztak.

1990-ben a Hét szerkesztősége interjút közölt Benkő Samuval Mire vállalkozik a feléledő Erdélyi Múzeum-Egyesület címmel. Legjobb ebből idézni: „-Az újraindulás kifejezést használta - így a riporter -, megkérdem tehát, hogy hol tart a szervezés: az egyesületi élet felélesztései- Belekapaszkodom a kérdés két szavába. Ez a két szó: újraindulás és felélesztés. Magát a szervezeti életet kétségtelenül újra kell indítani, hiszen annak negyven évvel ezelőtt drasztikusan véget vetettek, de az egyesületnek a szellemiségét csupán fel kell éleszteni, mert nem múlt ki, mert mélyen megbújva szűkös dolgozószobák falai között, elrejtőzve egy-egy íróasztal cédulahalmazában, az egyszemélyes műhelyek magányában napjainkig tovább élt, átvészelt kimondatatlanul nehéz éveket és nem mindennapi, olykor egyenesen csodálatra méltó teljesítményekre sarkallt sokakat. (...) Művek, mi több: életművek bizonyosságai annak, hogy azok a kutatók, akik az akadémiai kezelésbe vett múzeumi levéltárban, egészen 1960-ig, még naponta találkozhattak Kelemen Lajossal, a példaemberrel, a

34