Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Vekerdi László: Közjóra való törekedések (Benkő Samu hetvenöt éves)

tudományosságnak abba a pászmájába állottak be, amelynek első munkásai a XIX. század derekán múzeumalapítók voltak.

Ez tehát a szellemi folytonosság, amelyről nem szabad megfeledkeznünk. (...) No de hadd feleljek a kérdésnek arra a részére is, hogy hol tart az egyesületi élet újraindítására irányuló szervező munka..." (Újrakezdések, 328-329.)

Erről, valamint az EME első évtizedéről részletesen tudósít Benkő Samu; úgy is, mint az újjáéledt Egyesület Jakó Zsigmondot követő második elnöke. A szükségképpen tárgyszerű beszámolókban lüktet a folyton újratermelődő gondok és bajok leküzdésének a keserve és az öröme, a szellemi otthonra találás bizakodása és öntudata. Az értelem teremtette remény. A munka értelmét pedig dokumentálják a lassan nálunk is egyre ismertebbé váló tudományos-szakmai kiadványok, monográfiák és emlékkönyvek, s ezekben mindig ott található a közéleti szervező munkát vállaló Benkő Samu része is. Az újrakezdés sikereinek és viszontagságainak a kifejtése azonban külön monográfiát igényelne; itt beérhetjük annyival, hogy Benkőnek ezt a tudományszervező-egyesületszervező munkásságát is mindig a historiográfus inspirálja és informálja, a régi szép XVI11-XIX. századi értelemben használva a szót, amikor még nem szakadt el egymástól a történetírás és a történettudomány.

Az erdélyi művelődéstörténet 1700-tól 1949-ig, 1950-ig terjedő „hosszú szakasza" átíveli a politikatörténet és társadalomtörténet csapdáit és katasztrófáit, s ha ezek traumáitól és kártételeitől nem is menekülhetett, megóvta folytonosságát, integritását, öntudatát, s ezzel az újrakezdések lehetőségét. Benkő történetírói munkásságának ez a „hosszú szakasz" a terepe. Kutatásaiban és tanulmányaiban a lényeg - ismételjük meg - az egyedi esetek figyelése és a valóságos folyamatokat feltáró részletes elemzések sorjázása, s ezek egybeszö- vése egy laza, de koherens erdélyi narratívába. Ahogyan például bemutatja, a jelennek is szóló tanulság igényével, az Erdélyi Gazdasági Egyesület aranykorát a két világháború közötti időkből, amikor Szász Pál szervező talentuma ki tudta használni azt a szűk, de reális mozgásteret, amit a kisebbségi kényszerpályára szorult magyarság a magántulajdon alapján és felvilágosult egyházi segítséggel kiküzdött magának. A maga szerényebb keretei között valósággal egy dán típusú mezőgazdasági civilizációs folyamat indulhatott így el, egy nagybirtokos vezetésű lomha korszak után és a nacionálkommunista diktatúra végzetes hatalomra kerülése előtt. Az Egyesület és az általa éltetett mezőgazdasági modernizációs folyamat felszámolásának tényszerű bemutatása pedig mintha azt illusztrálná, hogy sajnos az értelmetlenség is lehet sorsformáló. Mintha a civilizáció folyamataiban értelem viaskodna esztelenséggel, s a történelem hosszú szakaszaiban váltakozva hol ez, hol amaz kerülne fölül? A Benkővel sok tekintetben rokon szellemű Le Roy Ladurie a francia parasztság történetét elbeszélő legújabb művében mintha effélét sejtetne, szükségképpen korlátozottnak tekintve a mezőgazdaság civilizációs potenciálját a hatalmi politika sokszor ésszerűségnek álcázott felelőtlenségeivel szemben.

Gyakorlatiasság és közéleti felelősség egymásra találásának a fontosságát hangsúlyozza Benkő Samu is Módos Péterrel való beszélgetésében, ismét Kemény Zsigmondot említve példaként. Egy következő interjúban pedig a mai Kolozsvárt ellenpéldaként: „a várost olyan telepítési politika silányította el, melynek nyomán az újonnan érkezettek a korábbi román polgári társadalomnak még a gondolati, érzelmi nyomait is gorombán felszámolták. Az új kolozsváriak nem csak a magyarokat nem szeretik, hanem a várost sem, a néhány még élő régi román polgárt sem. Otthontalanságukban gyűlölik azokat, akiknek otthonunk a város, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek. Anyagi, lelki, kulturális bizonytalanságuk felszámolásához hosszú időre, nemzedékváltásra lesz szükség. Ki lehet ezt böjtölni?" (Alkalmak, 323.) Ha ki, akkor ahhoz olyan intézmények kellenek, mint az EME, mint aranykorában az EGE volt, s kell mindenekelőtt az anyanyelvi oktatás teljes intézményrendszerének az újraélesztése, elemitől állami egyetemig. Ehhez azonban újra

35