Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Buda Ferenc: Levél egy (két? három?) levélről

Kissé még mindig szorongva letelepedtem az íróasztal innenső felén árválkodó székre.- Hallom - folytatta barátságos hangon szeretne visszajutni az egyetemre. így van?- Igen, így van - feleltem némiképp oldódva. - Ha valamit elkezd az ember...- ... azt csinálja is végig - vágott közbe helyeslőleg. - Teljesen igaza van, ez az egyetlen egészséges felfogása az élet dolgainak.- Magam is így gondolom — bólintottam rá, immáron valamelyest kényelmesebb testtartásba ereszkedve. „Vajon hova akar kilyukadni?", motoszkált közben az agyamban.- A minisztérium ide továbbította a kérelmét - folytatta, - s mi készek vagyunk azt támogatni. Hisz elvégre - s biztató pillantást vetett rám - egy tehetséges, értel­mes fiatalemberről van szó. Nem tudtam, mit mondjak erre, zavartan hallgattam hát, s közben éreztem, hogy elvörösödöm.- Igen - bólogatott meggyőződéssel -, ott van a maga helye az egyetem padjai­ban, és mi szívesen segítünk magának, hogy visszafogadják. - Rövid szünet után még ennyit fűzött hozzá: - Viszonzásul mi is egy kis segítségre számítanánk a maga részéről.- Mi lenne az a segítség? — kérdeztem némi kétellyel a hangomban.- Nézze, magának sok barátja, ismerőse van az egyetemen. Tudunk róla, hogy mostanában is kijárogat hozzájuk. Járjon csak egészen nyugodtan. Annyi az egész, hogy néha beszámolna nekünk, miről beszélgetnek, milyen a hangulat közöttük. Senkinek nem árt ezzel, magának meg nekünk pedig csak használ. Tudja: a ponto­sabb, életszerűbb tájékozódás... Megdermedtem, mint akinek a lába előtt csattan össze egy csapda.- Nem megy az ilyesmi nekem - dörmögtem végül zavartan, szinte helyette is röstellkedve.- Hogy-hogy nem megy?- Az egy másik szakma. Nem jutott eszembe hirtelenjében egyéb kifogás. O azonban még nem mondott le rólam:- Gondoljon csak bele: talán már ősztől folytathatná a tanulmányait. Megráztam a fejem.- Csakugyan jól meggondolta?- Igen. Kivárt még egy kicsit, közben szemöldökét felhúzva, kérdőleg nézett rám. Némán álltam a tekintetét, majd lassacskán ismét elvörösödtem, ezért igen gyámoltalannak és ostobának éreztem magam.- Azt hittem, okosabb emberrel van dolgom - fakadt ki végül bosszúsan, megve­tően. - Ez volt hát az utolsó szava?- Ez - válaszoltam, most már végképp eltökélten és megkönnyebbülve.- Akkor pedig vegye tudomásul, hogy ott fog megrohadni a malteros láda mellett!- Oda is ember kell! - mordultam vissza.- Majd szemmel tartjuk magát. Távozhat! - intett a fejével. 28

Next

/
Thumbnails
Contents