Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Tódor János: Melósnovellák

ros necczsákban volt „kiszerelve" a zöldpaprika, ami május elején még drága primőrnek számított, ahogy az ugyancsak a konténerbe rejtett paradicsom is.

Ma hajnali fél négytől ötig végzünk Velence, Gárdony és Agárd Zöldért-üzletei- vel, ilyenkor az árusok még javában alszanak. Az egyedüli kivétel a velencei piaci bódé szemüveges, fejkendős, fáslis lábú öregasszonya. Ő mindannyiszor kávéval várt bennünket. Azazhogy csak Tábor Pistát meg pöttyös arcú gépkocsivezetőnket, ugyanis ők mindig odaszóltak nekem, hogy maradjak csak a fülkében.

Most is így történik. Lerakják a cuccot, megisszák a kávét, aztán kopognak az ajtón. Tábor Pisti egy ezrest nyújt felém. Szarban vagyok, mit csináljak. Ha nem fogadom el, tuti, hogy végképp kiutálnak maguk közül, s akkor lőttek az állásnak.- Oké - nyúlok a pénzért. - Gyertek - mutatok az éppen nyitó büfé irányába -, igyunk valamit.

Pisti a második kör büdös víz (vegyesgyümölcs-pálinka) után árulja el, hogy ők bizony vamzernek néztek engem, akit a főnökség azért rakott a nyakukba, hogy figyeljem az üzelmeiket.- De miből gondoltátok ezt? - kérdezem tőlük önérzetemben agyonsújtva.- Hát a diszpécser mondta, hogy te egyetemre jársz, ki tudja, miért kerültél ide, jobb, ha vigyázunk veled - válaszolja Tábor Pisti.

Az ezrest elisszuk, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy elhiszik, nem kémkedni jöttem közéjük. Minél jobban magyarázkodok, annál falsabbnak érzem. Azt azért megértik, legalábbis remélem, hogy svarc pénzt, bármennyire jól jönne, nem fogadhatok el, mert ha megbukunk, engem nemcsak a cégtől, de az egyetemről is kivágnak. Természetesen ők úgy csinálják, ahogy jónak látják. Én nem látok és nem hallok semmit. Abban maradunk, ha esetleg megcsípnének bennünket, nekem fogalmam sincs arról, hogyan lesz három zsák paprikából négy, négy láda paradicsomból öt. (Necczsák és láda kérdése az egész.)

Nos, Tábor Pisti éknek később csapdát állítottak a rendészek, amibe ők bele is sétáltak. Akkor az én nevem is szóba került, de becsületükre legyen mondva, a rendőrségen azt vallották, hogy én nem tudtam semmiről.

Megrögzött szokásunkká vált Nyakas Józsival, hogy éjszakai turnénkat a város rossz hírű csehójában kezdjük. Tizenegy körül értünk általában oda, a magasító vasig megrakott ponyvátlan Ifát a késdobáló mögötti sötét parkolóban kikötve.

Örökké tele szájjal vigyorgó pilótámmal vigyáznom kellett, a második üveg sört már el kellett happolnom előle, hacsak nem akartam egész éjjel egyedül gürizni.

Nyakas sofőr, aki már rendesen utazott, mire munkába lépett, folyton kurvázni akart. Ahogy meghallotta a zenét, rögtön ment volna táncolni, hiába magyaráztam neki, hogy nem vagyunk úgy öltözve.

Egy alkalommal fölszedtünk egy girhes, ám jó mellű kis lúvnyát, aki a palijától szökött meg. Könyörgött, hadd jöhessen velünk, mert ha a csávó megtalálja, agyonveri. A fülkében döntöttük meg, pontosabban ő minket. Nyakas mester ragaszkodott hozzá, hogy én legyek az első, mondván, én vagyok a fiatalabb. A leányzó tap- pancsát a szélvédőnek nyomta, attól féltem, hogy numera közben kirúgja az üveget. Mielőtt kitettük, kapott tőlünk egy zacskó epret. Hogy mi nem kaptunk tőle semmit, azt csak remélni mertük.

23