Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Tódor János: Melósnovellák
Tódor János Melósnovellák Világot jelentő deszkák Alighanem a Terézia című, meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletmunkások legalábbis azt szerettük a legjobban. A színpadképet kétemeletes magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállítottunk vagy lebontottunk, aszerint, hogy mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen jelenet - felidézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt -, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodálatos combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra, és mélyen a közönség felé előrehajolt. Ilyenkor kilátszott az egész berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők, szokásunkkal ellentétben nem az István pincében nyeltük az egydecis poharakba kiszerelt villányi vörösbort, hanem a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk. Utólag belegondolva, valószínűleg a vörös démon is tudott arról, hogy hátulról is van közönsége. A tizedik előadás után már valósággal szivárványt láttunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, esténként más és más színű, aprócska fehérnemű helyén. A testközeli színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, természetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így aztán csak a kacs- karingós falépcső és a művésznő feneke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerolnunk; legjobban az idióta statisztéria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. Rekkenő korarányban csináltuk a Carment. Akadt olyan jelenet, amikor ötvennél is többen tartózkodtak a színpadon, miközben odalent, a nézőtéren, esetenként harmincán sem ültek, mint például akkor, amikor a helyi focicsapat éppen a Fradival játszott. A meccset a tévé is közvetítette, így a társulat megszállott drukker tagjai ingajáratban közlekedtek a színházi büfé és a színpad között. Egész jelenetek maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A büfében az egyik komikus fogadóirodát működtetett, és ez értelemszerűen nem könnyítette meg az ügyelő dolgát, aki olykor már-már sírva könyörgött egy-egy színésznek, hogy fáradjon végre a világot jelentő deszkákra. 14
