Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Tódor János: Melósnovellák
A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csupán egy háromméteres fakeresztet kellett beállítanunk a színpad hátsó traktusába, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját - és nem csupán díszletezői szempontból - a Gül baba című nagyoperett jelentette, amelyben életemben először és alighanem utoljára színészi erényeket is megcsillogtattam. Díszítő kollégáimmal alkalmanként negyven forintért statisztáltunk - a havi sarzsink 1400 forint volt -, fényes török bugyogóban, a boltozatos mellkast láttatni engedő flitteres mellényben, piros turbánban. Gül baba lányát hurcolásztuk egy hordszékben ide-oda a színpadon, a rabságban sínylődő Gábor diák tömlöcét vigyáztuk smasszerként, színváltáskor pedig a sötétben tologattuk a díszleteket. Történt egyszer, hogy előadás előtt alaposan felöntöttünk a garatra az István pincében. A börtön jelenet közben a rácsokba kapaszkodva darva- doztunk, mint holmi felcicomázott cirkuszi lovak, miközben a diákot alakító színész sanyarú sorsáról miákolt. Az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylány (meglehet persze, hogy egy halász lánya, Gábor diák barátnője) irányába lassan elkezdjük tolni a sínekre szerelt cellát, hogy a szerelmesek szemtől szembe turbékolhassanak. Mi ehelyett beárnyékolt szemekkel és tudattal bóbiskoltunk, nem véve tudomást az ügyelő sürgető integetéséről, majd pedig Gábor diák kétségbeesett pisszegéséről. Amikor pedig nagy nehezen felriadtunk, akkorát taszítottunk a guruló tömlöcön, hogy a kerekek elöl a mezítlábas, halálra rémült szubrett az utolsó pillanatban tudott csak elugrani. Fél havi munkabérünk bánta az alkoholos amputálási kísérletet. Némi vigaszt jelentett ugyanakkor, hogy a Gül babát alakító színészt is megbüntette az igazgató, mivel ő meg észrevehetően maxosan kornyikálta végig a darabot. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a'színházzal szemközti tiszti klub kocsmájában. Camus drámáját a „kegyetlen színház" törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon a szerepéhez, s percről percre élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész szeszektől áporodottan ténfergett az áprilisi napfényben, borostás volt és elhanyagolt - amilyen Caligula valószínűleg soha. Néha olyannyira sikerült elmerülnie magában (no meg az Unicumban), hogy nekünk, díszítőknek kellett áttámogatni a próbára a művész urat. Naponta cipeltük a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. (A zongo- racipelés a színházi díszítők esetében nem holmi metaforája a robotnak, szó szerint értendő: a nagy színházból a szomszédos kamarába minden reggel átkínlódtuk a kopott Bösendorfert, amiért is esetenként fejenként százötven forint ütötte a markunkat.) Utólag már nehéz körülírni a feszültség pontos okát, tény azonban, hogy olykor az ember (azaz színpadi díszítő) feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magunkba roskadtunk, mint rossz gyerek a fogorvosnál. A készülő vihar előszele volt, amikor a két legnagyobb szaktekintély, Heródes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, és kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vállig érő szőke loboncú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, kiebru15
