Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Zelei Miklós: Feltámadás; Ellenség (novellák)

vigasztalta, mindannyiszor lelket öntött belé, hogy szép lesz, gyönyörű lesz. És szárnyalt a képzelete, ábrándozott, új meg új ötletei születtek, ugyanakkor félt is, tényleg olyan lesz-e, amilyet lelki szemeivel maga elé képzelt. Tényleg felépül-e időben? Tényleg tetszeni fog-e anyának? És mit szólnak majd az emberek? Mert anya azt mondta, hogy el fogják tőlük irigyelni azt a sírhelyet. Nagyfalu szolid, megbecsült lakói. Ötvenöt éve élnek anyával békességben, szeretetben, soha senkinek nem ártottak, rosszat senkiről nem mondtak, végigdolgozták az életüket, egyetlen fiukat tisztességben fölnevelték.

De megfeledkezett minden bajáról, amikor a kripta végre tető alatt volt. Azt a pénzt el lehetett volna verni, utazgatni, tenger, Balaton, szórakozóhelyre járni, el- cigányozni, kártya, kávé, zenebona, öltözet ruhákra költeni, lakkcipőkre. Meg is van most a tisztesség gyümölcse.

Anya már egy hete otthon feküdt, ám nem vitte ki addig, amíg nem volt minden, de minden tökéletes. Szálldosott a lelke, és óránként talált még valami szépíteni, még valami csinosítani valót, amíg egy napsütötte nyári reggelen végre azt nem mondhatta, gyere anya, viszlek a temetőbe.

Várj, papa, akkor én magam, önállóan. És anya az ágy szélére küzdötte magát, fölült, föltette a szemüveget, amelyből a bal üveget kivették. A jobb szemével így már látott is egy kicsit, és föl tudta tenni az egyik kontaktlencsét. Máris le a szemüveget, s jöhet a másik lencse is, jó reggelt, Nagyfalu! Betette a nagyothalló-készüléket, jó reggelt, madárdal! A mankóba kapaszkodva fölemelkedett, belehuppant a tolókocsiba, jó reggelt, messzeség. Papa, mehetünk! És a konyhában még gyorsan becuppantotta a műfogsort, hogy kirakatból mosolyogjon a világra.

Ahogy befordultak a nagyutcán, már látszott a bramac. Anya, ki tudod venni, azt a tetőt? Az a mi várunk.

Papa, ez nagyon szép.

Az elismerés megsokszorozta a teherbírását. Hajrá, frissebben, gyerünk! Izomerőt, testet a lélekbe. Csinálj úgy, mintha élnél, öreg! És valósággal átröpítette a tolókocsit Nagyfalun.

Itt minden olyan szép, mondta anya, amikor a kripta előtt megálltak, és a lépcsőn segítség nélkül mankózott föl, mindent körüljárt, megnézett, a zsebéből előrántott egy törlőruhát, és hol itt, hol ott talált még valami törölgetni, fényesíteni valót, azután lement a pincébe. Itt mindnyájan együtt vagyunk, kiáltott fel, és elragadtatva olvasta a fekete kőlapra aranybetűkkel vésett neveket, a sajátját, az uráét, a fiukét, a fiuk feleségének a nevét, és az unokáét. De volt még hely a majd megszületőknek is. A fiuk, aki építész, maga is megnézte, és szakmailag is nagyszerű munkának nevezte. Anyuka, ez igen, ez a kripta bárhol a világon megállná a helyét! És papa elérzékenyült a voltaképp neki szóló dicsérettől.

Milyen kár, hogy itt kint nincs valami ülőalkalmatosság, mondta anya, és kiült a kripta elé a tolókocsiba, gyönyörködött a vadonatúj épületben. Papa vele szemben, a lépcsőn helyezkedett el, s úgy elment az idő, hogy ott érte őket a déli harangszó. Ilyenkor már ebédelni szoktunk! De kár, hogy az ebédet nem hoztuk ki, mondta anya, és hazaindultak. Papa pedig már a délutáni szundikálás után fuvart fogadott, kivitt két kis karosszéket, meg egy asztalkát. Másnap már a kriptában ebédeltek. És a következő nap megint.

6