Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Fekete J. József: A könyv és a könyv nélküli irodalom

vizálódásának lehetősége a Gutenberg-galaxisban nevelkedett, könyv- és tudásközpontú egyénekben természetesen reflexszerű ellenérzést, sőt félelmet vált ki. Nem is olyan rég egy esztéta15 azzal riogatta az irodalmi műhelyek gondjairól, kilátásairól és jövőbeli elképzeléseiről párbeszédet folytató írókat és irodalmárokat, hogy olyanok, mint egy „letűnt korszak szerzetesei" akik talán évszázados szerepük megszokásából, talán a „mindent forradalmasító" számítógépes technika lehetőségeinek nem kellő ismeretéből, vagy talán a kiszámíthatatlan távlatoktól való félelemből ragaszkodnak megingott hídfőállásukhoz. Nem akarnak számot vetni azzal, hogy hagyományos írói státusuk és kiváltságuk alapvetően megkérdőjeleződött; konok makacssággal kitartanak mesterséggyakorlásuk jól bevált módszerei mellett, akárcsak a könyvnyomtatás kialakulása után a kódexmásolók. Pedig a számítógép, az internet, a digitális szokszorosíthatóság, az angol nyelvű kommunikáció korában, úgy látszik, bealkonyult a kézírásnak, a levél- és dokumentumtárakban való filológiai kutatásnak, de a hagyományos könyvkiadásnak, a könyvtári készletezésnek, postai levelezésnek, sőt talán még az írási és olvasási szokásainknak is. Ezért legelőször az alkotóknak-gondolkodók- nak illenék átgondolniuk szerepüket és jövőjüket, mivel egyre nyilvánvalóbb, hogy a korlátlan mennyiségű szöveglétrehozás és -szokszorosítás, a korlátozhatatlan kommunikációs tevékenység és ismeretszerzés következtében az irodalom nem az írók és irodalmárok bel- ügye többé." - írta Bálint Péter a levél- és naplóírásról szóló könyvében16.

Umberto Eco véleménye szerint az elektronikus kultúra is jószerével a betűkre épül, hiszen a számítógép képernyőjén leginkább betűket jelenítünk meg, így szerinte a digitális éra nem hogy megszüntetné az írott kommunikációt, hanem éppen ellenkezőleg, korábban nem olvasó tömegeket bír olvasásra. Reményi József Tamás Eco optimizmusát követve szögezte le, hogy „az új szövegkövetés új szövegalkotást feltételez és hív elő, s az önkifejezésnek az a formája, amelyet irodalomnak nevezünk - lehet, megszokásból így fogják hívni a jövőben is17 -, végképp elhagyja korábbi műnemeit és műfajait, szétoldja a nyelv és a stílus több évszázadon át alakult, minden radikális újítás nyomán is önmagába visszazárulni képes szabályrendszerét". A huszonegyedik század első évtizedének elején úgy tűnik, indokolt a derűlátás. Az elektronikus kultúra és a digitális műveltség egyelőre a szövegszerű közlésekre szorítkozik. A hálón minduntalan belebotlunk a digitális irodalom tárházaiba18, valamint a sajátosan új műfajként jelentkező e-zin (elektronikus magazin) és blog (webnapló) is megtalálta állandó helyét a hálón19. Tény azonban, hogy a digitális kultúra jelentkező új műfajai az írott szöveg felől a vizualitás irányába mozdítják el a művészi megformálást. A képvers, a számítógépes kombinatorikával előállított szöveg nem újdonság, hiszen Quirinus Kuhlmann (1651-1689) sziléziai német költő már a tizenhetedik század derekán megalkotta a versíró gép modelljét, amely a szavak kombinálásával hozta létre az eszményi műalkotást. Nem újdonság tehát, hanem változás, amely során nem a digitális technológia terjesztette be az igényét az irodalomra, hanem az irodalom talált új eszközre, ami az irodalom demokratizálódásához, az arisztokratikus író és az arisztokratikus olvasó szerepének megszűnéséhez vezet. Reményi József Tamás értelmezésében ez egyfajta visszatérést jelent, a kódexmásolók ugyanis mindig hozzáírtak valamit az eredeti szövegtesthez, kommentálták annak tartalmát, egyes részeket elhagytak. Ennek a participatív tevékenységnek a könyv- nyomtatás vetett véget, ami a nagy példányszámok eléréséért és a szöveg hiteles másolatáért a személyesség elveszítésével fizetett. A digitális kultúra véget vetett a személytelenség diktátumának és visszahozta az elvesztett személyességet: „A néma és változatlan műalkotás, illetve a mindig változó olvasat eddig érvényes egyensúlya helyén az illékonyán változtatható szövegek és az aktív befogadás új egyensúlya áll. A megértés immáron nem rejtőzik el az olvasásban, az interpretáció immáron nem korlátozódik az olvasatra. Az átlagolvasó eltűnt, de helyette feltűnik a kalandor kedvű, együttműködést javasló, a szöveget nem csupán kihívó, de bármikor gátlás nélkül átíró újraalkotó társszerző, ha tetszik, médiafogyasztó alakja. A nagy, néma olvasások korszaka valószínűleg lezárulóban van."

113